Buenos Airesből egy cama nevű autóbusszal indultunk Villa Angélába. A meglepően kényelmes – az üléseket szinte vízszintesen dönthető- busszal, mintegy 15 órát utaztunk, mire megérkeztünk Villa Angélába, a chacoi magyarok központjába, a ma mintegy 40 ezres kisvárosba. A buszállomáson, mintha egy dél-Amerikáról szóló filmbe csöppentünk volna, néhány helyi ember és kószáló kutya fogadott, és bámult meg bennünket. Az első benyomásaink a sivárság, a szegénység. Az járt a fejünkben, mi késztette mintegy száz évvel ezelőtt a magyarokat, hogy ide meneküljenek? Miből indultak, hogy ez is jobbnak tűnt, mint az, amit a Kárpár-medencében ott hagytak? De mire prekoncepciózusan megadtuk volna magunknak a választ, mintegy 10 perces várakozás után megérkezett egy autó, amelyből egy magas, ötven év körüli férfi szállt ki, egyenesen hozzánk lépett, és hangos, na Jó napot köszöntéssel fogadott. Ő volt Barabás, azaz János Károly, de sokan csak a vezetéknevén szólítják.
A város központjában, a főtér, a városháza, és a Nemzeti Bank épületeivel szemben áll a Barilochole hotel, itt tartózkodásunk alatti szállásunk. Tulajdonosa Pajor Sándor, harmadik generációs magyar, akinek a nagyapja vándorolt ki Argentínába, valamikor az 1910-es évek elején. Munkánk szempontjából is fontos figura, hiszen az első felmérésre kerülő tanya építője az ő nagyapja volt. Sándor már nem beszél magyarul, így angolul és spanyolul lesz segítségünkre, amikor péntek reggel elindulunk az egykori családi chacrajuk (tanyájuk) irányába, ami tipikus „gringa ház”. Az úton megtudjuk, hogy a nagyapja Pajor János és felesége Nagy Elena 1917-ben építette a tanyát, amihez mintegy 100 hektár földet is vásároltak. Ezt a birtokot duplázták meg, majd a második generáció tagja, Sándorunk édesapja már szállodát épített Villa Angélában és a tartomány fővárosában Resistenciában is.
Földúton, gyapot és cirok földek mellett jutottunk ki egy fákkal körülvett tanyához, amelyet jelenleg egy helyi, őslakos indián család lakik, akik kertészkednek, állatokat tartanak igencsak mostoha körülmények közepette. Nagyon kedvesen fogadnak, a kézfogás és a szokásos „!Hola” és bemutatkozás után, az asszonytól még puszit is kaptunk. Sándor elmagyarázza nekik, hogy miért vagyunk itt, majd szinte azonnal hozzá is kezdhettünk az épület felméréséhez. A porta koszos, lelakott, hiányosan berendezett, de láthatóan egykor szebb napokat megélt tanya, amely még számos részében magában hordozza az eredeti építőanyagokat, sőt egy-egy szék is az építéskori időszak lenyomata. Közben persze faggatjuk Sándort, aki gyermekkori emlékeit idézi fel, és lassan összeállnak a mozaikok. A félköríves, mellvédes tornác mögött konyha, két szoba és egy fürdőszoba található a téglafalú, lapos tetős lakóházban, mindegyik helyiség kívülről nyílik, a tornácról. A gang, de a szobák és a konyha padlója is szép mintázatú gránitlapokból készült, amelyek még ma is láthatók az épületben.
A lakóház, de a porta valamennyi építménye a nap és holdjáráshoz, valamint az uralkodó szélirányhoz viszonyítva lett megépítve. Sándor kiemeli, hogy a wc úgy van tájolva, hogy a szél hátravigye a szagokat.
Az udvaron téglázott gyalogút, járda visz hátra, először egy szabadtéri kemencéhez, amiről Sándor először azt meséli el, hogy nagymamája nagyon finom dolgokat sütött benne, rögtön eszébe is jut egy szó: kifli.
Az udvar végében áll az udvari wc, melynek oldalán egy háromszög alakú szellőző nyílás is található. Az udvar másik végében egy kis, lapos tetejű téglaépület, amiről hamar kiderül, hogy egy kis bolt volt, amelyben Sándor nagyszülei árulták termékeiket. A portán több, szép kutat is találtunk, hiszen a víz nagyon fontos volt, mind saját maguk, mind az állatok, de az öntözés miatt is.
A vízellátás központja az udvari kerekes kút volt, innen kaptak vizet az állatitatók, innen vitték a vizet a házhoz is. Később egy szélkerék meghajtású molinót (szivattyút) szereltek a kútra. A kútvizet eső esetén a tetőről összegyűjtött vízzel egészítették ki, az esővizet egy csatornán engedték le a ház alatt kialakított vízmedencébe.
A gang, és a kemence mellett még egy kis udvari építmény is jelzi, hogy egy magyar család birtokán járunk, egy kis fészer alatt található a disznóvágó hely. A Pajor család különben mintegy 200 disznót hizlalt folyamatosan az 1970-es évekig, amikor végleg eladták az első tanyájukat.
A nap végére felmértük a porta építményeit, megtudtunk számos családi történetet, amiből egy sikeres migráns család élete rajzolódott ki, akik éltek a lehetőséggel, és hatalmas munkával új életet építettek maguknak, gyerekeiknek, de unokáiknak és dédunokáiknak is, akik ebből építkezhetnek tovább.
