Az elmúlt napokat nem a múzeumban töltöttem. A néprajzos muzeológus munkájának egyik izgalmas része az a kutatómunka, amit "terepen" tölt az ember. Ezen a héten fiatal kollégáimmal és egyetemi hallgatókkal a tolna megyei Gerjenben végeztünk néprajzi kutatásokat. Lassan egy évtizede született meg a Szabadtéri Néprajzi Múzeum fejlesztési koncepciójának egyik markáns eleme, a 20. századi falu épületegyüttes terve. Eleinte a múzeumon belül is meglepő volt, hogy egy szabadtéri múzeum a 20. századot, az elmúlt évtizedek változásait is be akarja mutatni. A múzeum a társadalmi, a térbeli és az időbeli bemutatás tágításával az európai trendeknek megfelelően nyitja ki kapuit. Ebbe a koncepcióba illeszkedik a múzeum 20. századi épületegyüttesének terve, amelyhez 2005-ben egy kutatási koncepció is született. Ezt a kutatási programot támogatja az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alap), ennek a támogatásnak a segítségével szervezünk kutatótáborokat. Az elmúlt években  Ebesen, Erdőhorvátiban, Káváson, Gellénházán és Gerjenben végeztünk kutatásokat. 

A kutatási programmal eleget kívánunk tenni annak a célkitűzésünknek, hogy a közelmúlt és a jelenkor változásainak dokumentálását is elvégezzük. A magyar szabadtéri múzeumok ugyanis létrejöttük óta küzdenek azzal a tudományos problémával, hogy kutatásaik és a bemutatás időhatára hol végződjék. Negyven esztendővel ezelőtt, amikor kikristályosodott a Szabadtéri Néprajzi Múzeum telepítési terve, elődeink úgy vélték, hogy a 20. század fordulójáig célszerű követni és a kiállításainkban bemutatni a népi építészetet és a paraszti lakáskultúrát. Azonban azóta bebizonyosodott, hogy bár a paraszti kultúra klasszikus értelemben vett korszaka az I. világháborúval lezárult, nem mondhatunk le az azt követő korszakok gazdasági és társadalmi változásainak dokumentálásáról, és múzeumi kiállításokon történő bemutatásáról. Különösen fontos figyelmet szentelnünk a legutóbbi évtizedek változásainak néprajzi vizsgálatára, amely mindezidáig teljes egészében kimaradt az intézmény tudományos kutatási terveiből. Az újabb adatfelvételek, további gyűjtések nemcsak a mai múzeumban őrzött anyag kiegészítését szolgálják, hanem hozzásegítenek a jelenkori népi építészeti és életmódbeli változások megfelelő mélységű felméréséhez is, hozzájárulnak a modernizáció előrehaladásának dokumentálásához, s lehetőséget teremtenek hagyományos formák továbbélési törvényszerűségeinek megértéséhez.

A 20. századi falusi, vidéki építészet alapvetően már eltér a klasszikus népi építészeti megoldásoktól. A különböző típustervek, majd az egységes épülettervek alapján felépített lakóházak még is mutatnak mind regionális, mind funkcionális különbségeket. A FAKSZ, az ONCSA, az OHÉSZ, és a FAGI tervek alapján felépített lakóházak egységes utcaképet, település részeket hoztak létre az 1920-as és 50-es évek között. Az újonnan épített lakóházak infrastruktúrása modernizációs példát adott a teleülésen lakóknak, a korábban épített lakóházak modernizációjának modelljei lettek. A mosókonyha, a fürdőszoba megjelenése, az új anyagok használata is folyamatosan terjedt a példák alapján.

Újabb nagy változást jelentett a kockaházak megjelenése, és elterjedése. A hatvanas és hetvenes években a falvak építészetét, utcaképét meghatározó épülettípus a kockaház lett, amely teljes egészében mellőzte a korábbi építészeti hagyományokat, helyi stílusokat, típusokat. Az úgynevezett kockaházak mára településkép meghatározó épületekké váltak. A nagy alapterületű (általában szoba-konyha-szoba-kamra-fürdőszoba-wc beosztású) teraszos, gyakran alápincézett, sátortetős épületek már téglából épültek. Ezek néprajzi vizsgálata máig nem történt meg. A kockaházak építése az épületanyag felhasználásában is változásokat eredményezett, általánossá vált a szilárd –beton- alapozás, a földfalak aránya a nyolcvanas évekre 2% körüli értékre csökkent, ezzel párhuzamosan pedig a téglafalak aránya ugrásszerűen megnőtt, a tetőfedés során pedig a gyári cserép vált általánossá.

Az új épülettípusok, a modernizáció, és a technikai fejlődés eredményeként új tárgyak, eszközök jelentek meg a tárgyi kultúrában, amelyek az életmódra is hatással voltak: elég, ha itt csak az elektromos gépekre, a vízvezetékre, a fűtéskorszerűsítésekre gondolunk. Ezek változásokat eredményeztek a lakáskultúrában, a táplálkozáskultúrában, de a szabadidő-felhasználásban is.

Az elvégzendő kutatási feladatok között kiemelt jelentősége van a települések táji, ökológiai adottságainak, a környezet-átalakítási tevékenységnek, a környezet természetes és mesterséges változásainak.

Gerjenben immár másodszor jártunk, 2009-ben voltunk először a faluban, és idén lehetőségünk volt a kutatások folytatására. Ez alkalommal is interjúkat, épületfelméréseket készítettünk, amelyeket természetesen fotódokumentációkkal egészítettünk ki. A legfontosabb témáink a helyi építészet, és a lakáskultúra változása és modernizációja; a gazdálkodás átalakulása; a fiatalok életmódja; a halászat; a kisegyházak jelenléte. 

 Jelentős problémaként jelent meg az elmúlt évtizedekben, hogy a néprajztudomány és benne a néprajzi muzeológia is úgy tekintett a hagyományra, mint egyfajta időtlen, primitív kultúra maradványára. A folyamatokat és a változásokat a kutatók nem vették figyelembe. Nem beszélve arról, hogy az utolsó évtizedek fejlődése sem lett bemutatva, vagy felkutatva. A szabadtéri múzeumok számára az egyik lehetséges kiút volt az új stratégiák kialakítása. Ez jelent meg több skanzen új tudományos, kutatási és kiállítási koncepciójában is. Nyitni kellett mind földrajzi, mind társadalmi, mind idősíkban. Szükségszerűnek bizonyult, hogy ne csak az egyes tájegységek közti különbségeket mutassuk be, hanem az egyes időszakok fejlődését is, hogy rávilágítsunk a rurális társadalomban végbe ment változásokra és jelentősebb fordulópontokra, egészen napjainkig. Ebbe a struktúrába illeszkedik az OTKA kutatásunk (A rurális építészet, lakáskultúra és életmód a 20. században), amelyről a későbbiekben még több alkalommal fogok írni.