Argentínai kutatásunk újabb állomása az egykori, a magyar közösség tagjai által is látogatott iskolaépület volt. Az iskolaudvaron két magyar ember várt ránk, akikkel egy tartalmas beszélgetés során készítettünk interjúkat, részben diktafonnal, részben pedig kamerával is rögzítve azt.
A régi iskolát az 1955-57 között építette a magyar közösség, ahol 1957-ben volt az első tanév. Az iskola, amely 2007-ig működött, azonban már nem magyar iskolának, hanem állami argentin iskolának épült, ahol nem is tanítottak magyarul. Az iskolaépület egy valószínűleg helyi, típusterv alapján épített egy szintes, lapos tetős téglaépület, amelyben három tanterem, egy ebédlő és konyha található. Az iskolában osztatlan képzés folyt. A gyerekeket szekerekkel hordták a tanyákról be az iskolába. A korábbi magyar iskola, amely a szomszédos faluban Colonel du Graty-ban állt, lebontották, tégláit szekerekkel hordták Villa Angélába, és használták fel a Magyar Egyesület székházának építésénél. (Ott volt pár nappal ezelőtt az assado party, amiről már írtam.)
A beszélgetésben a szülők kivándorlásának okait, a letelepedés nehézségeit is érintettük. Mindkét beszélgetőtárs szülei fiatalon hagyták el Magyarországot, egy jobb élet reményében a két világháború közötti időben. Először az Egyesült Államokba szerettek volna eljutni, ám az ottani „Quota Act”, majd az „Immigration Act” bevezetése már nem tette ezt lehetővé, így más országok felé vették útjukat. Sokan először Brazíliába telepedtek le, majd onnan tovább vándoroltak Argentínába. Botka Gyula bácsi édesapja is így jutott el Chacoba, ahol először erdőirtással, majd a megszerzett földön, ötven hektáron növénytermesztéssel és marhatartással foglalkozott, de sokáig megtartotta eredeti mesterségét is, a hentes mészárosságot. Ezt Gyula bácsi is tovább viszi, a mai napig tart disznókat, marhákat, azokat maga vágja, és készíti a kolbászt, vagy a füstölt szalonnát. Az iskolai élményekről elmondta, hogy eleinte nehéz volt, hiszen otthon magyarul beszéltek, volt olyan magyar gyerek, aki úgy került a spanyol iskolába, hogy szinte egy szót sem tudott. De mivel nem volt magyar tanár, csak otthon beszélhettek magyarul, hamar elkezdődött a nyelvvesztés. A vegyes házasságok, különösen, ha az anya volt más nemzetiségű, ez a folyamat tovább gyorsult.
Ma már néhány idősebb ember beszéli a magyart, többen értenek, de a fiatalabb generációk már egyáltalán nem beszélnek magyarul. 2013-ban a Kőrösi-Csoma Sándor program keretében Zsonda Márk kezdett egy féléves programot itt, amelyben magyar nyelvet és kultúrát tanít a helyi közösségben. A Colonel du Graty Magyar Egyesületben néptánc tanítás is volt, amelyet tovább folytatott Márk is, tavaly augusztusban a csoport fellépett a Mesterségek Ünnepén is. Az iskolából a Magyar Egyesülethez látogattunk. Az épület egy hatalmas csarnok, a bejárati ajtó mellett a falra magyar és argentin zászló van felfestve. Belül rengeteg magyar zászló van lampionszerűen felakasztva, a falon egy hatalmas trikolór. A berendezés érdekessége egy kocsi, amiket felvonuláson, fesztiválokon használnak. A kocsin a Hungaria felirat mellett egy kartonból készített hatalmas korona másolat és egy turul szobor látható. A két szimbólum köti őket a magyar nemzethez, mindenféle fölösleges, rosszízű társítások nélkül. Számukra a turul egy totemmadár, amely a magyarság egyik szimbóluma, a korona pedig a nemzet összetartozásának jelképe. Nem kevesebb és nem több.
Igazi meglepetés volt, amikor azt láttuk, hogy néhány tizenéves fiú és lány 14.000 kilométerre Magyarországtól, egy másik kontinensen, egy kis faluban szatmári táncokat gyakorol. Ezeknek a fiataloknak már a szülei sem beszélnek magyarul, a kultúránkhoz, a gyökereikhez való kapcsolatukat a táncban fejezik ki. Hihetetlen volt látni, hogy szombat este összejönnek, és magyar néptáncot táncolnak, gyakorolnak, próbálnak, igazából egyszerűen élvezik, hogy együtt vannak és táncolnak. Ez az igazi kötődés, itt nem hangzatos szavak vannak, ha nem valami megfoghatatlan kötődés, öröm, hogy kötődnek őseik nemzetiségéhez, kultúrájához.
