HTML

Friss topikok

Szigeten a múzeum

2011.08.14. 13:31 :: skanzenkurátor

 A Sziget Fesztivál Európa legjelentősebb kulturális fesztiválja, éppen ezért gondolom azt, hogy a múzeumnak jelen kell lennie, ott a helyünk! Emlékeim szerint, 2000-ben amikor még a szolnoki múzeumban dolgoztam, egy kiállítás megnyitón ismertettem össze a Skanzen főigazgató helyettesét és a Sziget akkori programigazgatóját, aminek eredménye az lett, hogy elsőként a múzeumok közül a Skanzen jelent meg a Sziget Fesztiválom, majd 2001-től a Skanzen munkatársaként ,ár szervezhettem a szigetes megjelenésünket. Eleinte egyedüli múzeumként, majd a múzeumi negyedben, és három éve a Hungaricum falu meghatározó részeként vagyunk jelen e kulturális forgatagban. A Hungaricum Faluban, mindig tematikus környezetben jelenünk meg, volt már lakodalom, aratás, idén pedig a szüret a központi téma.  Az idei programjaink tehát a Hungaricum falu szüreti témájához és a „A vasút fénykora – a vidék modernizációja” című kiállításunkhoz kapcsolódnak. Az idei témáinkat összeköti a fröccs, amely a vasút segítségével terjedt el.


Restit és forgalmi irodát rendeztünk be a sátrainkban, ahol átértelmezzük Tapicska forgalmista állomását, ahol az egyik éjjel unalmában telepecsételi Zdenka, a távírász lány meztelen ülepét. "Erkölcsi fertő, átkozott erotikus évszázad, amelyben találkozik a vasút és a bor.

Kiállításunkban, a mádi borozónkban (Felföldi mezőváros tájegység) is látható „Kis magyar kocsmatörténet” tárlatunk vándorló változata látható boroshordókkal, bortölcsérekkel (léhókkal), puttonyokkal, és egy nagyon érdekes mozgó (kerekes) préssel.

A kocsma a jelennek való, a jelenért működő. A kocsma közönsége sohasem menthetetlen alkoholistákból áll, hanem olyan emberekből, akik egyszerűen jól érzik magukat. Méghozzá a jelenvaló meghatározott keretei és rekvizitumai között. Az italfogyasztásnak számtalan módja lehet, a kocsma évszázadok óta a társas együttlétek színhelye.

A kiállítások mellett a szigetlakók sok mindent kipróbálhatnak, hiszen készíthetnek maguknak bajuszt kendekócból, vattából, papírból, vagy gyapjúból. Testfestő műhelyünkben matyó és kalocsai mintákat festünk a szigetlakókra. Pólófestő műhelyünkben különböző népi motívumokat festhetnek pólókra, nadrágokra vagy szoknyákra.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hatalmas játékudvarunkban ki lehet próbálni a Skanzen óriás bútorait, hatalmas játékait, az óriás csúzlit, a gólyalábakat, ember nagyságú malmot, sakkot, a kuglipályánkat vagy éppen az erre az alkalomra készített mobil krokett pályánkat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2 komment

Nem csak nyári kaland: Slow Food

2011.07.28. 21:23 :: skanzenkurátor

 Kis nyári lazítás közben, után (már ha az elmúlt egy hét őszi időjárása nyárinak nevezhető) írom ezeket a sorokat. Legalább erre jó most ez az esős idő. A kurátor persze szabadsága alatt sem fordul ki önmagából. Lehet szó olvasásról, kirándulásról vagy éppen az étkezésekről.

Aki ismer, tudja, az evés kultúrája, a főzés művészete régóta foglalkoztat, a gasztronómia történet, és mostanság a SLOW FOOD  (komótos étkezés) közel áll hozzám és az érdeklődésemhez.

1986-ban Rómában egy olasz újságíró, Carlo Petrini szervezett mozgalmat a Piazza di Spagnán megnyitandó gyorsétterem és a fast food (gyors éttermek) által szimbolizált és gerjesztett jelenségek ellen. Céljuk, hogy megóvják az asztal örömeit, védjék a helyi termékeket a globalizáció, a homogenizáció ellenében, így lett a mozgalom szimbóluma a csiga.  Kis helyi közösségeket hoztak létre, akik együtt vállalják, hogy minden közösségnek, régiónak, nemzetnek joga van saját ízeihez, ételeihez, termékeihez: konyhájához. Ehhez joguk van saját termékeikhez, saját ételeikhez, ezek megtermeléséhez, na és persze fogyasztásához. Az egyik legismertebb tevékenységük, a helyi, feledésbe merülő ízek, termékek, elkészítési módok felkutatása, lajstromba vétele, megőrzése, katalogizálása és megvédése. Ebből a célból indították el az „Ízek bárkája” projektet: Noé példája alapján bárkára menekíteni a jóízű, magas minőségű, kulturálisan, történetileg, földrajzilag körülírható, behatárolható élelmiszereket. Kis helyi közösségeket hoztak létre, akik együtt vállalják, hogy minden közösségnek, régiónak, nemzetnek joga van saját ízeihez, ételeihez, termékeihez: konyhájához. Ehhez joguk van saját termékeikhez, saját ételeikhez, ezek megtermeléséhez, na és persze fogyasztásához. Így segítik a kistermelőket és a fogyasztókat egymáshoz jutni a biopiacokon. Hagyományaikat, törekvéseiket megjeleníteni az oktatásban, a szakképzésben, és már saját gasztronómiai egyetemet is alapítottak. Nemzetközi kiállításokat (pl. Salone del Gusto), vásárokat és konferenciákat szerveznek. Mindemellett azonban megmaradtak kis közösségeikben, barátaik között, az úgynevezett konvíniumokban, ahol lassan, komótosan főznek, együtt ülnek asztalhoz, és élvezettel esznek-isznak.

Az elmúlt években Magyarországon is csatlakoztak a mára a világ többmint 100 országában, százezres tagsággal rendelkező mozgalomhoz, jelenleg mát több közösség működik Budapesten, Pécsett, Tokajban, és a Kiskunságon.

2000 óta díjazzák is azokat a kistermelőket, és mindenkit, akik a biodiverzitás védelmében dolgoznak. A nemzetközi védelem, termékoltalom alá Európában már számtalan élelmiszer került, Magyarországról egyetlen egy termék, a kiskunsági Rendek família mangalicakolbásza.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fotó: Sári Zsolt

A Slow Food-os éttermek még nem honosodtak meg Magyarországon, de a szellemiség egyre több helyen jelen van, így a Balatonnál is. Nagy kedvencem a balatonszemesi Kistücsök. Olyan ez, mint egy modern múzeum: örökséget őriz, és azt a legmodernebb technikákkal közvetíti. A gasztronómiai hagyományaink is ilyenek, nem lehet egy az egyben ugyanazt nyújtani, hiszen változik a világ, de az alapjainkat nem kell kidobni az ablakon. Ezt a harmóniát találhatja meg az ember a Skanzenben, és ezt találtam meg a Kistücsökben. Remélem senki nem érzi merésznek az összehasonlítást, még akkor sem, ha két teljesen más „intézményről” van szó. A Kistücsökben a legmodernebb konyha technológia találkozik a kreativitással, a hagyományos receptúrákkal, és a személyzet klasszikus tudásával, ahol még/már tudnak bort ajánlani az ételhez.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Forrás: www.kistucsok.hu

 

Gundel Károly jutott eszembe most újra, amikor kijöttem a Kistücsökből. Párhuzamot húztam a száz esztendővel ezelőtti világgal. Az akkori magyar vendéglátás fejlődése, a mai éttermek öröksége. Hogy mi volt a Gundel titka? Ő ezt nyilatkozta 60. születésnapján: „Az első és legfontosabb: a vendégnek mindig igaza van, és a második: minden panaszt meg kell hallgatni, és ki kell vizsgálni. A személyzettől pedig megkövetelni a lehető legtöbbet, de ugyanakkor megadni neki mindent, ami jogos és megadható. Az üzleti vonalvezetést illetően: nem akartam gyorsan szerezni, máról holnapra meggazdagodni, előbb az üzlet hírnevének megalapozását tartottam szem előtt. Nem szereztem nagy vagyont, de népes családot sikerült felnevelnem és New Yorktól Sanghaion és Kalkuttán át Sidneyig a világ minden égtája felé szétszóródott tanítványaim ezeknek az elveknek szereztek megbecsülést.” A magyar konyha legfontosabb feladatának pedig a következőket határozta meg: „Folytatni, amit apáink elkezdtek. Továbbfejleszteni a népi konyha átalakítását. És a békeévekre való felkészülést. A háború után az idegenforgalom ugrásszerűen fog emelkedni és ez magával hozza a vendéglátóipar jelentőségének megnövekedését. Számítok arra is, hogy a hazai táplálkozási ételrend megváltozik. A nők elhelyezkedése és a cselédkérdés súlyosbodása következtében még inkább az ipari frontra tolódik az étkezés.” Gondolatai, mintha az ezredfordulón is igazak lennének, megszívlelendőek és követendőek…

2 komment

Amikor a kurátor nincs a múzeumban

2011.07.03. 10:44 :: skanzenkurátor

 Az elmúlt napokat nem a múzeumban töltöttem. A néprajzos muzeológus munkájának egyik izgalmas része az a kutatómunka, amit "terepen" tölt az ember. Ezen a héten fiatal kollégáimmal és egyetemi hallgatókkal a tolna megyei Gerjenben végeztünk néprajzi kutatásokat. Lassan egy évtizede született meg a Szabadtéri Néprajzi Múzeum fejlesztési koncepciójának egyik markáns eleme, a 20. századi falu épületegyüttes terve. Eleinte a múzeumon belül is meglepő volt, hogy egy szabadtéri múzeum a 20. századot, az elmúlt évtizedek változásait is be akarja mutatni. A múzeum a társadalmi, a térbeli és az időbeli bemutatás tágításával az európai trendeknek megfelelően nyitja ki kapuit. Ebbe a koncepcióba illeszkedik a múzeum 20. századi épületegyüttesének terve, amelyhez 2005-ben egy kutatási koncepció is született. Ezt a kutatási programot támogatja az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alap), ennek a támogatásnak a segítségével szervezünk kutatótáborokat. Az elmúlt években  Ebesen, Erdőhorvátiban, Káváson, Gellénházán és Gerjenben végeztünk kutatásokat. 

A kutatási programmal eleget kívánunk tenni annak a célkitűzésünknek, hogy a közelmúlt és a jelenkor változásainak dokumentálását is elvégezzük. A magyar szabadtéri múzeumok ugyanis létrejöttük óta küzdenek azzal a tudományos problémával, hogy kutatásaik és a bemutatás időhatára hol végződjék. Negyven esztendővel ezelőtt, amikor kikristályosodott a Szabadtéri Néprajzi Múzeum telepítési terve, elődeink úgy vélték, hogy a 20. század fordulójáig célszerű követni és a kiállításainkban bemutatni a népi építészetet és a paraszti lakáskultúrát. Azonban azóta bebizonyosodott, hogy bár a paraszti kultúra klasszikus értelemben vett korszaka az I. világháborúval lezárult, nem mondhatunk le az azt követő korszakok gazdasági és társadalmi változásainak dokumentálásáról, és múzeumi kiállításokon történő bemutatásáról. Különösen fontos figyelmet szentelnünk a legutóbbi évtizedek változásainak néprajzi vizsgálatára, amely mindezidáig teljes egészében kimaradt az intézmény tudományos kutatási terveiből. Az újabb adatfelvételek, további gyűjtések nemcsak a mai múzeumban őrzött anyag kiegészítését szolgálják, hanem hozzásegítenek a jelenkori népi építészeti és életmódbeli változások megfelelő mélységű felméréséhez is, hozzájárulnak a modernizáció előrehaladásának dokumentálásához, s lehetőséget teremtenek hagyományos formák továbbélési törvényszerűségeinek megértéséhez.

A 20. századi falusi, vidéki építészet alapvetően már eltér a klasszikus népi építészeti megoldásoktól. A különböző típustervek, majd az egységes épülettervek alapján felépített lakóházak még is mutatnak mind regionális, mind funkcionális különbségeket. A FAKSZ, az ONCSA, az OHÉSZ, és a FAGI tervek alapján felépített lakóházak egységes utcaképet, település részeket hoztak létre az 1920-as és 50-es évek között. Az újonnan épített lakóházak infrastruktúrása modernizációs példát adott a teleülésen lakóknak, a korábban épített lakóházak modernizációjának modelljei lettek. A mosókonyha, a fürdőszoba megjelenése, az új anyagok használata is folyamatosan terjedt a példák alapján.

Újabb nagy változást jelentett a kockaházak megjelenése, és elterjedése. A hatvanas és hetvenes években a falvak építészetét, utcaképét meghatározó épülettípus a kockaház lett, amely teljes egészében mellőzte a korábbi építészeti hagyományokat, helyi stílusokat, típusokat. Az úgynevezett kockaházak mára településkép meghatározó épületekké váltak. A nagy alapterületű (általában szoba-konyha-szoba-kamra-fürdőszoba-wc beosztású) teraszos, gyakran alápincézett, sátortetős épületek már téglából épültek. Ezek néprajzi vizsgálata máig nem történt meg. A kockaházak építése az épületanyag felhasználásában is változásokat eredményezett, általánossá vált a szilárd –beton- alapozás, a földfalak aránya a nyolcvanas évekre 2% körüli értékre csökkent, ezzel párhuzamosan pedig a téglafalak aránya ugrásszerűen megnőtt, a tetőfedés során pedig a gyári cserép vált általánossá.

Az új épülettípusok, a modernizáció, és a technikai fejlődés eredményeként új tárgyak, eszközök jelentek meg a tárgyi kultúrában, amelyek az életmódra is hatással voltak: elég, ha itt csak az elektromos gépekre, a vízvezetékre, a fűtéskorszerűsítésekre gondolunk. Ezek változásokat eredményeztek a lakáskultúrában, a táplálkozáskultúrában, de a szabadidő-felhasználásban is.

Az elvégzendő kutatási feladatok között kiemelt jelentősége van a települések táji, ökológiai adottságainak, a környezet-átalakítási tevékenységnek, a környezet természetes és mesterséges változásainak.

Gerjenben immár másodszor jártunk, 2009-ben voltunk először a faluban, és idén lehetőségünk volt a kutatások folytatására. Ez alkalommal is interjúkat, épületfelméréseket készítettünk, amelyeket természetesen fotódokumentációkkal egészítettünk ki. A legfontosabb témáink a helyi építészet, és a lakáskultúra változása és modernizációja; a gazdálkodás átalakulása; a fiatalok életmódja; a halászat; a kisegyházak jelenléte. 

 Jelentős problémaként jelent meg az elmúlt évtizedekben, hogy a néprajztudomány és benne a néprajzi muzeológia is úgy tekintett a hagyományra, mint egyfajta időtlen, primitív kultúra maradványára. A folyamatokat és a változásokat a kutatók nem vették figyelembe. Nem beszélve arról, hogy az utolsó évtizedek fejlődése sem lett bemutatva, vagy felkutatva. A szabadtéri múzeumok számára az egyik lehetséges kiút volt az új stratégiák kialakítása. Ez jelent meg több skanzen új tudományos, kutatási és kiállítási koncepciójában is. Nyitni kellett mind földrajzi, mind társadalmi, mind idősíkban. Szükségszerűnek bizonyult, hogy ne csak az egyes tájegységek közti különbségeket mutassuk be, hanem az egyes időszakok fejlődését is, hogy rávilágítsunk a rurális társadalomban végbe ment változásokra és jelentősebb fordulópontokra, egészen napjainkig. Ebbe a struktúrába illeszkedik az OTKA kutatásunk (A rurális építészet, lakáskultúra és életmód a 20. században), amelyről a későbbiekben még több alkalommal fogok írni.

 

 

Szólj hozzá!

Élet a megnyitó után

2011.06.09. 11:23 :: skanzenkurátor

A  kiállítás megnyitása után a látványtervezővel és a kivitelezővel körbejártuk a kiállítást, és néhány kisebb javítást elvégeztünk, hogy valóban minden a helyén legyen, minden információ megjelenjen. Sok bizonytalanság volt a technikai eszközök körül, hiszen a legtöbb csak a megnyitó előtt készült el és került be a kiállításba. Néhány ezek közül, még soha nem szerepelt skanzenes kiállításban (de de más magyarországi példákra sem emlékszem). Elkészült a Kárpár-medence méretarányos domborzati térképe. Ennek különlegessége, hogy azzal a technikával faragta ki egy esztergagép, amivel a vitorlás hajók oldalát is készítik. Erre a makettre vetítjük rá a magyar vasúthálózat kialakulásának történetét, egy szép számítógépes installáció segítségével.

 

 A számítógépes installáció. Fotó: Deim Péter

 A galéria szinten egy "testérzékeny" (copyright Égő Áron) monitor segítségével mutatjuk be a MÁV "növekvő ház" típusterveit, az I. - IV. osztályú állomásépületek változatait, és a ma is álló épületek állapotát: van köztük szépen felújított, felismerhetetlenségig átépített, és enyészetnek indult egyaránt. A program egy kinect segítségével kelti életre az épületeket. Itt igazán megszabadulhatsz a technika béklyóitól, elengedheted magad, kötöttségek nélkül, a tested (a kezeid) mozgásával irányíthatod az épületeket és a fotókat.

 A kinect program. Fotó: Deim Péter

Aki egy kis nyugalomra vágyik, az a vasutas moziban nézheti meg a korabeli filmhíradók vasúttal kapcsolatos részleteit, kiderül, hogy mi történt, ha méteres hó borította be a pályát, milyen változásokat jelentett az új menesztő tábla bevezetése.De nevethetünk Bendegúz és Szabó bakter történetének egy-két részletén is. A harmadik szinten pedig babzsákfotelokban élvezhetjük a mozdonyablakból látott természeti és épített környezetet: kisfilmet készítettünk arról, hogy mit látnak a mozdonyvezetők munka közben.

A mozgóképek, a számítógépes installáció mellett több száz korabeli fotó segítségével mutatjuk meg a vasút fénykorát, a vidék modernizációját. Célunk volt, hogy a kiválasztott műtárgyak erősítsék a kiállítás üzenetét. A kevesebb, néha több - vallom  a kiállítás rendezés során is. Vannak egységek, ahol csak egy-egy tárgy viszi tovább az üzenetet, például akkor, amikor a vonaton utazókat mutatom be, a tanuló, a piacozó, a summás, az ingázó munkás, a katona, a migráns, a turista utazóládája, táskája, kosara és bőröndje jelképezi az egykori utasokat. Más esetben, a tömeghatást  egy tárgy több típusa, változata jeleníti meg (kosarak, thonet szék, óra, lámpa), vagy éppen egy-egy vasutas élettörténetét, saját fotóik, és irataik segítségével rekonstruáltuk.

 Az utazók és táskáik, bőröndjeik. Fotó: Deim Péter

 A kiállítás folyamatos ellenőrzése (minden a helyén van és működik, megfelelő a páratartalom, a hőmérséklet és a fényerő) mellett tárlatvezetéseket is gyakran tartok a kiállításba, tv- és rádióinterjúk viszik hírét az anyagnak, és bízom benn, hogy a látogatók -ahogy a vendégkönyvi bejegyzések mutatják- szeretik és értik is a kiállítást.

 

 

 

 

 

3 komment

Megnyitva

2011.05.27. 18:10 :: skanzenkurátor

 Az elmúlt napokban sajnos nem jelentkeztem, pedig annyi minden történt. Ma délelőtt megnyílt a kiállítás. Köszönet mindenkinek! Nagyszerű munka volt. Elfáradtam, az elmúlt éjszakát a Magtárban töltöttük, építettük a kiállítást, és elkészült! Ne haragudjatok, most semmi máshoz nincs erőm, csak annyira, hogy megköszönjem mindenkinek, hihetetlen jó és izgalmas volt ezen a kiállításon dolgozni. A hétvégén Vasutas hétvége a Skanzenben: mindenkit szeretettel várunk! Én ott leszek, és jónéhány izgalmas meglepetéssel is készülünk!

Szólj hozzá!

Az utolsó hét előtt

2011.05.22. 23:49 :: skanzenkurátor

Múzeumok majálisa, a múzeumok tavaszi ünnepe, szép tavaszi –vagy már szinte nyári- időben. Szombaton délelőtt a Pulszky Társaság – Magyar Múzeumi Egyesület először adta át Az év kiállítása díjat, amit a Skanzen új tájegysége, az Észak-Magyarországi falu nyert el! Gratulálok kedves kollégáimnak: Batári Zsuzsinak és Román Árpinak, a tájegység néprajzos muzeológusának és építészének. Szép munka volt!

Az öröm és ünneplés azonban nem szakíthatott el a kiállítás előkészületeitől, hiszen az utolsó hétbe léptünk. A kivitelezők folyamatosan dolgoznak és alakítják át a Magtár belső terét. Elkészültek a leglátványosabb installációs elemek: a földszinten az egykori utazókat bemutató totemfalak, amelyek egyenként öt és fél méter magasak lesznek, a vasutas portrékat bemutató részen a fal installációs alapját jelentő, 938 1932-ben a MÁV-nál dolgozó mozdonyvezető arcképéből készült montázs is. De lassan elkészülnek a kiállítás alapját is jelentő vagonok ihlette installációs falak. Mindeközben a látványtervezővel és a grafikussal a szövegtablók utolsó simításait is elvégeztük, hiszen holnap a nyomdában már printelni fogják őket.

Pénteken a nyomda is megkezdte a katalógus nyomását, hogy a kiállítás megnyitón már a kezünkbe tarthassuk. Ígérem nagyon szép lesz!

Szombat délután nagy élményben volt részem. A „kiállítás hangja” felmondta a szöveg részleteket: Bodrogi Gyula, a Nemzet Színésze vállalta, hogy karakteres hangjával, sziporkázó humorával tegye még teljesebbé a kiállítás anyagát. De nemcsak a kiállításban találkozhatunk a jellegzetes hanggal, hanem a Skanzen Hírlap különszámában is olvasható lesz vele egy interjú.

Természetesen a kurátor mellett nagyon sokan dolgoznak még a kiállításon és az azt körülölelő programokon: a megnyitó ünnepségen, és a következő hétvégén megrendezésre kerülő Vasutas hétvégén. A múzeum honlapján több információ is olvasható lesz a  két nap programjairól.

 

2 komment

Éjszakai gondolat - rövid jelentés

2011.05.19. 00:14 :: skanzenkurátor

 Az elmúlt napokban szinte minden műtárgy megérkezett a múzeumba, és megkezdtük a tárgyak fotózását, így dokumentáljuk őket a kiállításba helyezés előtt. Eközben a Magtárban is gőzerővel folyik a munka, az installáció építése töretlenül zajlik, az építési munkának már a végén járunk, holnaptól a festők dolgoznak benne, és megkezdjük a printek elhelyezését is. A munka dandárja természetesen(?!) az utolsó napokra marad. Közben az utolsó korrektúrázást is elvégeztem a kiállítási kiadványokon, a nyomda megkezdte a katalógus nyomását. Látható, ezekben a napokban sincs unatkozás, egyszerre több szálon futnak az események.

Olyan ez, mint a házépítés, a megrendelő, a tervező és a kivitelező egyszerre dolgozik, néha menet közben is változnak a dolgok, pedig már hetek óta kész a forgatókönyv. Ezeket az apró változtatásokat nem számítva, a forgatókönyvben foglaltak alapján épül a kiállítás. Most készülnek a kép és műtárgy feliratok (magyar és angol lesz a kiállítás nyelve).

Azon töprengtem a napokban, hogyha kategorizálni szeretném a kiállítást, milyen csoportba sorolnám. Mondhatjuk, néprajzi, hiszen egy néprajzi múzeumba készül. Igen néprajzi témára fókuszálok. Történeti kiállítás, igen, hiszen a 19. század és a 20. század fordulója áll a kiállítás középpontjában: van benne technikatörténet (mégha nem is túl sok), és kultúrtörténet (abból már jóval több) is. Látogatóbarát, persze, milyen is lehetne egy jó kiállítás, mint hogy azokkal barátkozna, akiknek készül. Informatív, szórakoztató, látványos, szép, mindezekben reménykedünk, ez is a célunk. De arra gondolok, hogy egy picit önmagát is megmutatja a kurátor, igen ez a mi színpadunk, ahol a mi nyomunk is megmarad. De persze nem öncélúan, olyan ez, mint ahogy a festő vásznán a festő is megjelenik a színekben, a formákban, az üzenetben. Így van ez a kiállításban is, megjelenik benne a kurátor, a látványtervező és még a kivitelező is. Remélem jövő pénteken ez be is bizonyosodik!

Szólj hozzá!

A vasút fénykora - A vidék modernizációja

2011.05.13. 13:23 :: skanzenkurátor

Izgalmas napokat élek, elkezdődött az installáció építése a Magtárban, nyomdába került az első kiadvány. Az elmúlt napokban a kiállítás látványának megfelelően eltűntek az ablakok, épülnek a gipszkarton falak a kiállítótérben. Persze, ezek még nem a látványos munkák, de napokon belül azok is elkövetkeznek. Ilyenkor a kiállítótér, a látványtervező, a műtárgyraktár, a restaurátor műhely és az irodám között rohangálok. Miközben az utolsó korrektúrát készítettem a Skanzen Füzet sorozatunkban megjelenő a BCmot 422-es motorvonatunkat bemutató kötetnek, finiséhez érkezett a meghívó tervezése is. Hetek, de inkább hónapok óta vívódok a kiállítás címén. Számtalan beszélgetés, ötletelés után sem éreztem tökéletesnek a választást. Kezdetekben „A polgárosodás sikertörténete – a vasút” munkacímen futott a kiállítás tervezése, majd a „Modernizácó motorja” főcímmel egészült ki. Mindeközben persze szinte mindenki egyszerűen csak vasút vagy vasutas kiállításnak titulálta. Ma viszont véglegesen dönteni kellett, hiszen ha elindul a kiállítást felvezető közvetlen kampány, nyomdába kerül a meghívó: a végleges címet kell használni.

A vasút fénykora - A vidék modernizációja”

Köszönet Zöld barátomnak a címválasztásért!

Ez a cím fejezi ki leginkább a kiállítás mondanivalóját. Nem technikatörténeti, nem klasszikus vasúttörténeti kiállítást akarunk rendezni, hiszen ez nem feltétlenül a Skanzen feladata. (bár nagy volt a csábítás…) azt szeretnénk megmutatni, hogy a vasút a 19.-20. század fordulóján – amikor fénykorát élte, amikor évente több száz új vasútvonalat adtak át- milyen hatással volt a vidéki Magyarországra. Magyarország egyik aranykorának tekintett időszakban hogyan fejlődött a vidék, és ebben milyen szerepe volt a vasútnak, a legfontosabb tömegközlekedési eszköznek és áruszállító módnak. Tudjuk, hogy nem lehet feketén-fehéren bemutatni ezt a kort sem, nem szeretnénk rózsaszín felhőbe burkolni, de mégis azt domborítjuk ki ennek az időszaknak a történetéből, hogy a vasút építése és működtetése hogyan segítette a vidék fejlődését, modernizációját. És ez valóban sikertörténet volt, a vidék sikere is.

 

Szólj hozzá!

A kiállítótér üzenete

2011.05.11. 10:27 :: skanzenkurátor

Elkezdődött! Hétfőn megkezdtük a kiállítás építését. Felvonult a kivitelező és megkezdte az installáció építését. A következő napokban megpróbálok gyakrabban jelentkezni, és folyamatosan tudósítani a kiállítás építéséről. Persze, nem szeretnék mindent előre elmesélni és megmutatni, legyen meglepetés a kiállításban is. Ma a helyszínről írnok. A kiállítás fő helyszíne a múzeum Észak-Magyarországi falu tájegységében álló, tavaly átadott uradalmi magtár épület, de mellett a múzeum különböző helyszínein is látható lesz a kiállítás egy-egy egysége. Erről már tettem említést a legelső bejegyzésemben. A kiállítás első elemeit a mezőhegyesi vasútállomás másolataként felépült bejárati épületünkben láthatják majd, utána a Skanzen Vonat megállóiban egy-egy téma bemutatásával vezetjük fel a nagy kiállítást. Többek között megmutatjuk a lóvasutat, a kéregjegyeket, a vasút fáit és virágait, a vasút szimbólumát, de nem feledkezünk el a vasút hangjairól sem, és érdeklődésre tarthat számot a vasút és a higiénia témája, amely kapcsán meg kell említenem, hogy a múzeumban felépült egy újabb vasúti emlék, egy az 1900-as évek elejéről származó vasúti vécé, amely természetesen látogatóbarát, tehát használható.

A kiállítás központi eleme természetesen a Magtár épülete lesz. Egy uradalmi magtár, ami a Felföldi mezőváros és az Észak-Magyarországi falu tájegység határán épült fel, és ahol tavaly ilyenkor Péreli Zsuzsa csodálatos alkotásaiból rendeztem a nyitó kiállítást.

 Az Uradalmi Magtár épülete. Fotó: Deim Péter

A szabadtéri múzeumok kiállításainak épületei, az áttelepített (vagy másolatban felépített) épületek meghatározták a kialakítandó kiállítások enteriőrszerű elrendezésének módszerét. Egy-egy tárgy, tárgyeggyüttes, a teljes berendezés önmagában – a rendező kurátor dramaturgiája alapján- érte el kiállításban érvényes jelentését, melynek célja az autentikusság, a hiteles elrendezés bemutatása volt. Hiányoztak a kiegészítő információhordozók, nem jelentek meg a kiállításban szövegek, képek, illusztrációk, és pláne nem hangzó- és képi anyagok. Az eredeti tárgy hiteles elhelyezése, a hiteles épület adta meg a kiállítás keretét, ez volt a szcenírozás legfontosabb eleme. Nem volt más cél, mint egy adott kor, egy adott emberének (családjának vagy társadalmi csoportjának) a reprezentációja. De a tárgyak már nem beszélnek önmagukért, minden esetben kontextusba kell helyezni őket. Az elmúlt két évtizedben új térszemlélet jelent meg a skanzenekben is. A kiállítási épület már nem feltétlenül önmaga eredetiségében a szcenírozás alapja. Az épület is lehet eszköz. Eszköz a Magtár épülete is, hiszen olyan épületről van szó, amelyben a múzeum időszaki tárlatokat tud rendezni. Az eredeti kincstári tervrajzok alapján megépült magtár külső képe klasszikus granárium, belül azonban egy izgalmas multikulturális, multifunkcionális kiállítóteret rejt. A középső szintet nem építettük vissza, hanem egy galéria került a helyére, így a földszintről egy hat méter magas belsőtér nyílik, amelyet három oldalról galéria szegélyez. A padlástér megőrizte az eredeti formát, a gerendakiosztásokat, amelyek látványosan szabdalják föl a hatalmas belső teret.

  Az Uradalmi Magtár belső tere. Fotó: Deim Péter

A kiállítási épület önmagában is egy erőteljes üzenethordozó, üzenetközvetítő. Egy múzeumi / kiállítási épület drámaian hiteles, önmagában is műalkotás. Az épület szoros kapcsolatban áll mind a belső-, mind a külső térrel. Ezek összefüggései meghatározzák a múzeum üzenetét is.

 

 

Szólj hozzá!

Film (Színház) Muzsika

2011.05.06. 13:22 :: skanzenkurátor

Az járt a fejemben, hogy az elmúlt hetekben írtam tárgyakról, kiállítási szövegekről, kiállítási kiadványokról, és most mi legyen a következő. El is telt már több mint egy hét, hogy legutóbb jelentkeztem. De az elmúlt napok eseményei hozták a témát. Kedden a Nemzeti Filmarchívumban voltam, hogy a kiállításba tervezett filmrészleteket megnézzem, és kiválasszam azokat, amiket végül felhasználunk a kiállítás különböző részeiben. A szöveg mellett a hang és a mozgókép is a kiállítás narrációjának fontos eleme. A narráció, ebben az esetben egy történet elmondásának eseménye, itt és most azt jelenti, hogy mit jelent az elmesélt történet, másrészt pedig hogy miként hozzuk létre a története(ke)t, hogyan hozzuk létre a történetet, milyen eszközöket használunk fel ehhez. Ezen eszközök egyike a mozgókép, másik eszköze a hang. Mindkettőből kerül a kiállításba. A legfontosabbnak azt tekintem, hogy ezek a narrációs eszközök, mármint a film és a hang hogyan kapcsolódik a kiállításban lévő tárgyakhoz, szövegekhez, hogy a különböző szintek milyen módon kapcsolódnak egymásba, hol hierarchikusan, hol egymásba kapcsolódva, hol egymás mellett futva, esetleg egymást keresztezve.

A mozgókép, a film két szinten lesz jelen a kiállításban. Egyrészt a kiállítás egy-egy tematikai egységéhez lesznek kiegészítő, magyarázó, esetleg „színesítő” jelleggel kapcsolva, mint ahogyan például a vasútvonalak kijelölése, a vasútvonalak építése témához a Mágnás Miska című magyar film bizonyos részletei kapcsolódnak. Önálló elbeszélő elemként jelenik meg a kiállításhoz készített kisfilm, amelyben Riechel Jenő nyugalmazott főmozdonyvezető mesél vasutas életéről, amely 99 évvel ezelőtt kezdődött az Osztrák-Magyar Monarchiában, a mai határokon túl. Harmadik elemként egy kis mozit rendezünk be, ahol korabeli filmhíradó részleteket állítunk össze, magyar játékfilmek vasúti részleteit mutatjuk be, vagy éppen kis filmetűd kerül bemutatásra, amely művészi képvilággal mutatja be a krampácsolók életét.

  

Filmhíradó részlet 1934-ből. Magyar Nemzeti Filmarchívum

A hanganyag is szervesen fog illeszkedni a kiállításhoz, a vasút hangjai mellett (vonat és szignál) olyan dalok is bemutatásra kerülnek, amelyek ihletője a vasút és a vasutas: népdaloktól a sanzonokig, a Szélkiáltótól Cseh Tamásig. De persze nem maradhatnak ki a vasutas énekkarok és zenekarok produkciói sem.

 Egy kis vidámság: Részlet a Címzett ismeretlen című magyar filmből

A vasutasság egységessé kovácsolását és felügyeletét szolgálták a dalárdák, s az azokban létrejött sportegyesületek is. A MÁV 1884-es szolgálati rendtartásának 29. §a kimondta, hogy „az alkalmazottak körében bárminemű egylet alakításához az elnökigazgató előzetes engedélye szükséges”. Így a dalárdák és sportegyesületek alapításában, vezetésében a műhely vezetői is részt vettek. Egymás után alakultak meg a különböző településekhez vagy éppen a különböző vasúti járműjavító műhelyekhez kapcsolódó egyesületek, olvasókörök és dalárdák.

Tervezek még egy további érdekességet is, különböző történeteket hallgathatunk majd egy neves színészünk tolmácsolásában, hogy ki lesz, azt titokban tartanám, derüljön majd ki a kiállításban.

A filmek és hangok segíthetik a látogatót a kiállítás „belakásában”, a múzeumi bemutatás, a múzeumi kontextus muzeálissá teszi még azokat a filmrészleteket és dalokat is, amelyekről ezt korábban nem gondoltuk volna.

 

2 komment

Kiállítás papíron

2011.04.28. 13:04 :: skanzenkurátor

Szeretem a nyomda illatát a könyveken. Órákat töltök az internet előtt – munka, barátok, hivatalos ügyek, információszerzés -, de a könyv az más. Azzal ki lehet feküdni a hintaágyba, ihatom a nagyfröccsöt, és az sem baj, ha elalszom közben. (Tudom, ezt már ipad-dal is megtehetem, de a könyvnek mégis van valami varázsa!) Egy kiállításhoz is kellenek kiadványok. Mi is csinálunk. Nem is egyet, rögtön többet! Lesz meghívó - közreadjuk hamarosan -, lesz szép katalógus, lesz Skanzen Hírlap különszám, és a Skanzen Füzetek sorozatban két újabb gyöngyszem kerül az olvasók kezébe.

BCmot-ok a szentesi állomáson (Szabadtéri Néprajzi Múzeum)

De hogyan kezdünk neki? Milyen legyen? Miért csináljuk? Jó lesz? Megannyi kérdés, amik régóta, szinte minden kiállítás tervezésénél felmerültek. Most is. Az elmúlt években a Skanzen új arculatot kapott, egyre több kiadványunk sorozatba rendezve jelenik meg, egységes design-nal, koncepcióval. A Skanzen füzetek első, azt is mondhatnám demó változata a 2009-es CULTRURAL kiállításunkhoz kapcsolódott, a Mangalica és a Komposztálás egykor és ma címmel. Tavaly a Kóser konyháról jelent meg a harmadik füzet, amely a „Város és falu határán” című kiállításunk kiadványa volt. Mostani kiállításunkhoz két füzet megjelenését tervezzük. Már fordítják a szöveget, kiválasztottam a képeket, hamarosan tördelik, hogy a megnyitó napján már kézbe is foghassuk. Köszönet mindenkinek a gyors, de kiváló munkáért!

Az egyik füzet a Skanzen Vonatot mutatja be. Miért és hogyan került a múzeumba a BCmot 422-es, és a mezőhegyesi vasútállomás másolata. A füzetben egykori és mai fotók, és az eredeti tervrajzok másolatai is megjelennek. A másik füzet a Resti világába vezeti el az olvasókat. Ez igazán közel áll hozzám. Ó mennyi restiben töltöttem el hosszú perceket, órákat vonatra várva… De a restivel is az történt, mint magával a vasúttal. Az abroszok pecsétesek lettek, néhány helyen maradt csak melegkonyha, nincs már friss csapolt sör, a fröccshöz is kannából kerül a bor. A szörp helyett kóla van. Már ha van, mert lassan bezárnak a restik. Elfogynak, kiüresednek. Pedig néhány éve még a füzesabonyi - Pfaff Ferenc tervezte - impozáns vasútállomásban egyetemistaként, amíg vártuk a debreceni vonatot, a restiben a fasírt mellett a fröccs és az unicum volt a várakozásért járó jutalom.



A szolnoki resti egykor (Részlet egy régi képeslapból)

A Skanzen Hírlap különszáma olyan újság lesz, amit akár restiben is olvashat majd az ember (például a Skanzen restijében). Olyan érdekes történetek látnak napvilágot, amik a kiállításból helyhiány miatt – vagy, mert nem tudtam szervesen beleilleszteni őket - kimaradtak. Például vasúti legendák. A füzesabonyi állomás nemcsak helytörténeti gyűjteményt őriz, de egy legendát is: úgy mesélik, a forgalmasabb és nagyobb Fiumébe, hajóállomásnak szánta az impozáns épületet a tervező Pffaf Ferenc, csak összecserélték a tervrajzokat...

A kiállításhoz már készül egy Utipasszus, izgalmas feladványokkal a fiatalabbaknak, és persze lesz katalógus a nagyobbaknak, izgalmas szöveggel, szép, és még soha nem publikált képekkel. Addig marad az izgalom. Jó a szöveg? Jó képeket válogattam? A tervező érti a dolgát, attól nem félek, na jó csak egy kicsit. A szöveg olyan lesz, amilyen. Megírtam. Akkor ír az ember, ha van ihlet, ha nincs, kár is nekikezdeni. Utána lektor olvasta, korrektúrázták a kollégák, most angolra fordítják, tördelik és megy a nyomdába. Egy nap híján egy hónap, és kész a kiállítás és a kiadványok is!

1 komment

Műtárgy rehabilitáció

2011.04.20. 12:41 :: skanzenkurátor

A kiválasztott műtárgyak mielőtt a kiállításba kerülnek, a restaurátor műhelyben töltenek néhány napot, hetet. Izgalmas pillanatok ezek nemcsak a kívülállóknak, de nekünk, kurátoroknak is. Bár igyekeztem a legtöbb tárgyakat a Néprajzi Látványtárból kiválasztani, de jó néhányat csak a „normál” raktárakból sikerült előhozni, amiket azonban mindenképpen a restaurátorok kezébe kellett adni. Hosszú lenne egyesével megmutatni, hogy egy-egy tárggyal mi történt a restaurátor műhelyben, hiszen mindenféle anyagból készült tárgy lett kiválasztva: papír – vasúti iratok, fényképek, fa – thonet székek, vessző – kosarak, bőr – bőröndök, fém – vasúti lámpák, textil – női kabát, fém és fa – különböző órák.

Székek a restaurátor műhelyben. (Fotó: Deim Péter)

A thonet szék mindenki számára ismert bútordarab. A vasút szerepet játszott a thonet bútorok elterjesztésében. Michael Thonet 1842-ben feltalált technikáját Bécsben tovább fejlesztette, és kialakította az iparszerű hajlítottfa-bútor gyártás technológiáját. A Thonet cég 1865-ben Magyarországon is létrehozta első gyárát (Nagy-Ugrócon), közben erdőket vásároltak, és egymás után nyitották meg az újabb és újabb gyáraikat (Besztercebánya, Kassa, Ungvár, Zólyom, Székesfehérvár). A gyárak nagy kiterjedésű bükkerdők közelében épültek föl, és ügyeltek a vasutak közelségére is. A vasút lett az egyik legnagyobb megrendelő, hiszen az irodák mellett a várótermeket is olcsó, de dekoratív és kényelmes bútorokkal kellett fölszerelni. A vasút tovább segítette a thonet bútorok elterjedését, egyre nagyobb kereslet mutatkozott a hajlítottfa bútorok iránt. A városi polgárság otthonai után olcsósága miatt hamar megjelent a paraszti lakásokban is.  A múzeumi raktárban lévő székek már nem újak, ezért azokkal a restaurátorainknak hol kisebb, hol nagyobb feladata volt. A thonet székeket a (nedves, oldószeres) tisztítást követően szerkezetileg megerősítették, majd konzerválták. A felületkezelést követően mind a tizenöt szék kiállításra kész állapotba került.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

 

Az Engedélyokmány doboza (Fotó: Hugyecsek Balázs)

A múlt héten egy nagyon különleges műtárgy is a múzeumba került a Magyar Országos Levéltárból. A díszes kivitelezésű Arad-Temesvári vasút engedélyokmányának díszpéldányából, melyet I. Ferenc József osztrák császár és magyar király saját kezével aláírt és az uralkodói nagypecséttel ellátott, csak egyet készítettek, amelyet az engedélyes vasúttársulat kapott meg. Az engedélyokmány nagyon szép, tökéletes állapotban van. A pergamen füzet bőrborítású fadobozban van. A fadoboz sarkai fémveretekkel vannak megerősítve. Ezek, és a belső peremen lévő kulcsos zárszerkezet sérült. A doboztestet borító vulkánfíber több helyütt megsérült a használat során. A sárgaréz alapanyagú zsanér felületét oxidálódott, megsötétedett réteg borítja. Valószínűleg egy vékony lakkréteg alatt alakult ki a fémkorrózió. A rögzítéséhez használt lapos fejű acél csavarok felülete szintén korrodálódott. Valószínűleg a zsanér és a műselyem réteg között kloridos korróziós anyag található, hiszen az oldalán kis mértékben már látszik (itt nincs felületkezelve a sárgaréz, a két réteg között kialakuló mikroklíma következményeképp megindult a réz bomlási folyamata). A fadoboz belsejét borító zöld selyemborítás néhány helyen megkopott és szakadt.


A koordálódott sárgaréz pánt (Fotó: Hugyecsek Balázs) 

Ezeknek restaurálását végzik a Skanzen restaurátorai. (Köszönet az infókért Hugyecsek Balázsnak) A hétfőn elkezdett munka állapotfelméréssel (fotódokumentáció) indult és néhány nap alatt elvégzik a szükséges beavatkozásokat. Ezt is hamarosan megmutatjuk, és persze a kiállításban is látható lesz!

Szólj hozzá!

Tárgyválogatás 1.0

2011.04.13. 16:39 :: skanzenkurátor

Mozgalmas hét van mögöttem, nem is sok időm maradt az írásra. Úgyhogy ez most egy kis utibeszámoló féle lesz. Kecskeméten a Szórakaténusz Játékmúzeumban játékvonatokat és vasút modelleket válogattam a kiállításhoz. Valami hihetetlen anyagot mutattak a kollégák (külön köszönet Kalmár Ágnes igazgató asszonynak), különösen Somogyi Géza és testvére, Miklós hazai kocsikat mintázó, rendkívül részlet gazdagon kivitelezett vasútmodelljei voltak lenyűgözők, csaknem egy tucatot választottam ki belőlük. Ezek a modellek még egyediek, hiszen nem gyáripari készítésűek. Persze kerül a kiállításba az 1950-től napjainkig terjedő időszak gyáripari játékaiból, modelljeiből is: PÉVÉ, Märklin és Fleschmann egyaránt. Kecskemét után Szentesen Valkai Csabánál vendégeskedtem (róla még írok egy későbbi bejegyzésben, ígérem), aki a Skanzenben futó BCmot 422-est felújította. Az ő általa vezetett Vasúttörténeti Alapítvány és Múzeum anyagából is több tárgyat választottam ki. Kiemelném azt a hajtányt, ami az 1900-as évek elején készült, a vas szerkezete mellett tiszta fából, és a pályafenntartással kapcsolatos kiállítási anyagok között is az egyik legjelentősebb lesz. Másnap terepasztal szemlén voltam Nagybátonyban, ahol Szabó József mutatta meg óriási terepasztalát (www.87vgf.5mp.eu), megvan a remény, hogy a kiállítás ideje alatt nálunk is fel lesz állítva és működni is fog.

 Kézihajtány - vasúti velocipéd (Gyártó: Koppel Arthúr) A szerző fotója.

Az elmúlt hetekben, hónapokban több múzeumban kutakodtam, hiszen a kiállításba kerülő dokumentumok, fotók, és tárgyak nemcsak a Skanzen gyűjteményéből valók, igazán mondhatom, hogy országos válogatás kerül a kiállításba.

Közgyűjtemények és magánszemélyek segítik a munkát: a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Műszaki és Közlekedési Múzeum, a Néprajzi Múzeum, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, a Postamúzeum, a Magyar Országos Levéltár, a szolnoki Damjanich János Múzeum, a debreceni Déri Múzeum, a Szórakaténusz Játékmúzeum, Sportmúzeum, a Nemzeti Filmarchívum, a kiskunhalasi múzeum, a Lakatos Vince Gyűjtemény, a Vasutallomasok.hu csapata, vagy éppen Valkai Csaba.

Korábban már írtam arról, hogy a kiállítás rendezés egy igazi csapatmunka. Hétfőn egy több órás Tudományos Tanácsülésen mutattam be a kiállítás forgatókönyvét, ahol még néhány nagyon értékes ötletet kaptam a kollégáktól, néhány olyan részlet kerül így be a kiállításba (a vasút és a katonaság, vasút és népművészet, vasút és higiénia), amelyek tovább árnyalják azt a képet, amit a vasút és a modernizáció, vidékfejlesztés, és a vasút mindennapjai témában bemutatni akarok.

Jó érzés volt, hogy bebizonyosodott újra, nem magányos farkasok vagyunk, hiszen egy kiállítás nemcsak a kurátor „harca”, hanem egy múzeum közös alkotása. De igaz ez a teljes munkamenetre, hiszen több team dolgozik a kiállításon, ami még is csak egy csapat. A kiállítás létrehozásában részt vesz a múzeumi csapat, a design-, és az építő csapat.  A muzeológus, a restaurátor, a múzeumpedagógus, a PR- és marketingfelelős együtt dolgozik a látványtervezővel, aki a kurátorral közösen irányítja az építő csapat tagjait, a kiállítás kivitelezőit.

1 komment

Szövegelés a kiállításban

2011.04.05. 13:21 :: skanzenkurátor

Mennyi és milyen szöveg kell a kiállításba? Nem könnyű az egyensúlyt megtalálni. Bár én hiszek abban, hogy lehet olvastatni a látogatót. Hiszen kíváncsi a kiállításra. A szöveg pedig a kiállítás egyik narrációja, amely szorosan kapcsolódik a kiállított tárgyakhoz, képekhez, filmekhez és hangokhoz, és természetesen az installációhoz is. A kiállítási forgatókönyv szövegkönyvének első változata elég bő lére sikerült, így visszanézve inkább a katalógus szövegének alapja lett. De kiindulásnak megfelelő. A szövegkönyv végül négy szövegtípusra épül: főszöveg – alszöveg – „buborék”, azaz a legrövidebb, érdekességek leírása. Újdonság a negyedik szint, ami igazából az első szint lesz, egy úgynevezett twitter szöveg. Minden kiállítási egység bevezetője egy twitter szöveg lesz, amely a kevésbé olvasni vágyók számára lesz elegendő, vagy éppen az érdeklődés felkeltésére fog szolgálni. Ez utóbbi Rajcsányi Balázsnak, a kiállítás látványtervezőjének volt az ötlete, hiszen ezt a rövid (maximum 160 karakter), tényleg nagyon rövid! szöveget tökéletesen bele komponálja az installációba. Ez a szöveg lesz a csábító narráció, ezzel akarjuk a látogatót elcsábítani.

 

 Szövegtabló egy az IKEA történetéről szóló kiállításban. (Ikea at liljevalchs - History of Ikea) Stockholm, 2009.

A főszövegek a kiállítás fő fejezeteit vezetik be, az alszövegek adják egy-egy résztémának a bemutatását. Izgalmasnak ígérkeznek az általam csak „buborékoknak” nevezett rövid történetek, amelyek egy-egy érdekes, izgalmas történetet villantanak föl, magyaráznak meg egy fotót, mutatnak meg ma már hihetetlennek tűnő számsorokat. Az egyik kedvencem:

A vasútállomásokat ládákban, fentről lógatott cserepekben muskátlival díszítették. Szinte mindenhol megjelenő igénytelen virágot gyorsan megkedvelték a falusi parasztasszonyok is, és hamarosan szinte minden portán ott találjuk, és válik igazi magyar virággá. A hideget is tűrő, de hosszasan és pompásan virágzó muskátli elterjesztésére külön egyeztetés után hoztak utasítást, miszerint a Lajtán túl a lefelé konyuló futós, a Lajtán innen a felfelé álló típus kerüljön az ablakokba.”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Női portré a lakóház ablakában lévő muskátli előtt. Kide, 1941. Fotó: Vargha László. Szabadtéri Néprajzi Múzeum ©

Persze, hogy az egyes szövegek hogyan jelennek meg a kiállításban, milyen betűtípussal, mekkora betűméretben, milyen installációban sokat adnak (vagy éppen vesznek el) a narráció kiteljesedéséhez. A szövegszerkesztés és a narratív konstrukció a kiállítás egészét segíti, teszi teljessé. A kurátor „hangjaként” kel életre a szöveg, a kép, amelyek egy több síkon futó kerek egész történetet kívánnak színre vinni.

2 komment

Kotta és színpadra állítás – a kiállítás forgatókönyve

2011.03.24. 16:56 :: skanzenkurátor

Egy kiállítás elkészítése hosszú, több nagyobb egységre osztható, projektmódszerre épülő folyamat. Ennek a munkának az egyik legfontosabb dokumentuma a kiállítás forgatókönyve. A forgatókönyv olyan, mint a karmester kottája, minden kiderül belőle, a forgatókönyvvel tud együtt dolgozni az egész stáb. Ha színházi fogalmakat akarunk használni, akkor azt mondom, kurátorként szcenírozok, „színpadra állítok”. „A szcenírozás fokának nincs általános mércéje, a hozzáértés éppen ott kezdődik, hogy a ’rendező’ felismeri a mű egyedi természetét és megérti belőle, meddig mehet el.” (Fodor Géza: La forza dell ’urlo. Élet és Irodalom. LI. évfolyam 40. szám, 2007. október 5. http://www.es.hu/prit.php?nid=17846)

A kiállítás forgatókönyvét úgy állítom össze, hogy a különböző részletekben, fejezetekben az összerakás, a szétszedés, majd az újraépítés jelenjen meg, és ezáltal váljon kerek egészé. Azt szeretném, ha a kiállítás történetei nem feltétlenül csak és kizárólag egymásba kapcsolódva, egymással összefonódva olvadnának össze, hanem önmagukban is megállnak, néha bizonyos elemek más és más formában ismétlődnek, a történetek egymásnak és egymásra (meg)felelnek. A forgatókönyv a kiállítás sokoldalú leírása, bemutatása. A leírás legfontosabb részei a tárgyak, a szövegek, a képi eszközök, az installáció, az interaktív eszközök, a multimédia és az IT technológia, a többszintű érzékelés eleminek bemutatása (hang, illat, anyag, tapintás, világítás – általános fényhatás, a megvilágítás módjai, hol helyezkedik el a tárgy, hol a felirat – szemvonal?)

Nem csak a múzeumi (és más múzeumoktól kölcsönzött) tárgyak, hanem az archívumok, adattárak dokumentumai, fotói is magyarázzák a szöveget (és a szövegek segítik a tárgyak, képek megértését), de kiegészülnek a mozgóképpel (válogatva az egykori filmhíradókból, a klasszikus filmek vasutas jelenetiből, és pár nap múlva forgatok egy dokumentumfilmet az ország legöregebb vasutasával, aki hamarosan 100 éves lesz) és különböző számítógépes animációkkal. Ennek a megértésnek, és megértetésnek az erejét lesz hivatva segíteni a kiállítás installációja is, hiszen a kiállítótérbe (az Uradalmi Magtár – jellegzetes építészeti elemeivel) építendő installáció, mint önmagában is megálló –értelmezést segítő- alkotás lesz háttere, értelmező tartománya a kiállítás tárgyainak, képeinek, hangjainak.

(Képek: Részlet a Skanzen S.O.S. Mentsétek meg forrásainkat! című kiállításából, 2009. Fotó: Deim Péter, Szabadtéri Néprajzi Múzeum

2 komment

A kiállítás alapötlete, az AHA

2011.03.24. 16:41 :: skanzenkurátor

Azt mondják, hogy a kiállítás rendezés első lépése a nagy gondolat megszületése, azaz egy mondat, amiből aztán sok ember közös munkájával (jah: projekt módszerrel) megszülethet a kiállítás. Nekünk is megvolt az a bizonyos első mondat (még a Skanzen Vasút tervezésénél került a figyelmünkbe, majd a kiállítással kapcsolatos első ötletelésnél is emlékeztünk rá), amit még a 19. század végén, az akkori közlekedésért felelős miniszter, Baross Gábor mondott: „Azt akarom, hogy a brassói ténsasszony Budapestre jöjjön kalapot venni”. Ez a mondat jelentette azt a víziót, azt az elképzelést, hogy a vasút igazi tömegközlekedési eszköz legyen, hogy sokan, egyre többen használják majd. Miklós Imre 1938-ban írt (A magyar vasutasság oknyomozó történelme) könyvében olvashatjuk a mondatot, amit Baross Gábor a zóna tarifarendszer bevezetésének parlamenti vitája előtt mondott: „Meg akarom mozgatni ezt a lusta magyart! Azt akarom, hogy a brassói ténsasszony Budapestre jöjjön kalapot venni!”
Az 1889-ben megalkotott zónatarifa rendszernek két alapja volt. Az egyik az, hogy az ország vasúti hálózatában meghatározott övezetekre osztotta az állomásokat: a legkisebb 5 km, a legnagyobb 225 km, a másik az, hogy a Budapesten való átutazással a távolságszámítás újrakezdődött, vagyis a fővárosra centralizált. A szomszédos zóna állomásai között lényegesen leszállították a díjtételeket, míg 225 kilométer felett egy végtelen zónát hoztak létre, ahol nem emelkedett a viteldíj. Ez megnövelte az utazási kedvet. A bevezetését követő 11 hónap alatt 7 millióval nőtt az utazók száma. A munkaerőpiac megélénkült, nőtt a mobilitás. Fellendült az üzleti élet, mert a kereskedők, házalók is többet tudtak utazni (jóval későbbi ugyan a kép, de a Sose halunk meg című filmben Gyuszi bácsi is vonaton viszi a vállfákat).
És ma? Mindig azon töröm a fejem, hogy miért nem fejlődik nálunk a vasút, miért utazunk egyre kevesebbet vonattal (piszkos? lassú? idétlen menetrend?) Pedig a vasút jó, Európa nyugati felében igazi reneszánsza van, legyen szó a mindennapi munkába járásról, vagy kirándulásról. Ami az egyéni közlekedésnek a bicikli, az a tömegközlekedésnek a vonat (és a vonatra a biciklidet is simán viheted) J Szóval az ember szerelmes tud lenni a vonatba, a vasútba. Hihetetlen volt, amikor Párizsból Marseille-be a TGV átsuhant fél Franciaországon, vagy éppen San Marco de Cavotiból zötykölődtem Nápolyba. Igen, a zötykölődés itthon is megvan, lásd a Balaton parti utazást –és ha viszed a biciklit, akkor az egész tavat körbe lehet tekerni!-, a suhanás (hogy max másfél óra alatt a nyugatiból Debrecenbe jussunk) még hiányzik egy kicsit!

Szólj hozzá!

Miért kezd el blogolni egy kurátor?

2011.03.24. 16:31 :: skanzenkurátor

Na, miért is? Mert trendi és divatos, hiszen nyugati kollégáim közül többen is élnek ezzel a műfajjal. Mert Magyarországon is egyre többen teszik ezt (még ha nem is a kollégáim). Mert szeretnénk elérni (több eszköz segítségével, több csatornán) egyre több a múzeumunk iránt érdeklődő (vagy eddig nem érdeklődő) a világhálón szörfölő kultúrára éhezőt? Vagy csak azért, mert szeretném megmutatni, hogyan készül egy kiállítás, min gondolkodom (gondolkodunk) e közben? Igen, valahogyan ezek, így mindenestül vezettek arra, hogy elinduljon ez a blog: akkor hát jó napot!



2010-ben indult a Felemelő század programsorozat, amelyben a Skanzen 2011-ben a polgárosodás sikertörténetéről, a vasútról készít kiállítást, ami majd május 27-én fog megnyílni. Az előttünk lévő négy hónap igazán sűrűnek ígérkezik, ezeknek a heteknek a történéseiről olvashatnak majd.
A vasút, a vasúti közlekedés a 19. századi modernizáció egyik legfontosabb motorja volt. A vasút térhódítása, mint áru- és személyszállító jármű a legfontosabb tömegközlekedési eszköz lett a polgárosodó Magyarországon. Az 1890-es években 8000 km helyiérdekű vasút épült az országban. Évente átlagosan 400 kilométer új vasutat adtak át a forgalomnak. A 19. század végére a rendszeres normál nyomvonalú vasúthálózat és vasútjáratok biztosították a személy- és áruforgalmat, a vidéki Magyarország meghatározó, arculatformáló, gazdasági, társadalmi és kulturális tényezője a vasút lett, számtalan újítás a vasút segítségével jutott el az ország különböző pontjaira. Beteljesült az, amit Baross Gábor mondott a vasúti törvényjavaslat vitájában: „Azt akarom, hogy a brassói ténsasszony Budapestre járjon kalapot vásárolni!”

Napjainkban Európa legtöbb rurális vidékén az elnéptelenedés ellen, a vidék megőrzése érdekében számos intézkedés történik. Általában a közszolgáltatások (posta, oktatás, egészségügyi ellátás, tömegközlekedés) fenntartása hozzájárul a vidéki területek modernizációjához, és a helyi szolidaritást erősíti. Ezek lendítik mozgásba a vidéket, és jelentőset tesznek elszigetelődésük és elnéptelenedésük ellen.
A vasúti közlekedés gazdasági hatékonysága mellett mind környezetvédelmi (energia felhasználás, káros anyag kibocsátás, területfelhasználás), mind társadalmi felellőség eszközeként (esélyegyenlőség, a hozzáférés biztosításának eszköze) is értelmezhető. Az elmúlt évtizedek során tapasztalt motorizáció és közúti közlekedés volumenének növekedését ellensúlyozandó, újra megjelent a társadalomban egy olyan közlekedési mód iránti igény, mely környezetbarát és költséghatékony módon, elvárt szolgáltatási szintet tartva valódi alternatívát jelent az azt használók, az utasok számra. Erre épül majd a kiállítás, amely a múzeum több helyszínén is látható lesz: a mezőhegyesi vasútállomáson, a Skanzen Vonat peronjain, a BCmot 42-es motorvonatunkon és az Uradalmi Magtárunkban.

2 komment

süti beállítások módosítása