Még a nyár elején indult útnak a Néprajzi Múzeum különleges vándorkiállítása az Etnomobil 2.0, amely egy igazi alternatív múzeumi kezdeményezés. Frazon Zsófi felhívására 17 múzeum, köztük a Skanzen is csatlakozott ahhoz az akcióhoz, amelyben kortárs kultúránk mobilitását mutatjuk be mai tárgyakkal és történetekkel. A kiállítás hónapokon át tartó lakókocsis vándorlása pénteken a Néprajzi Múzeumnál ér véget. Ennek apropóján osztom meg veletek az én történetemet, a Skanzenes tárgyat, amely a kiállítás részeként utazott az elmúlt hónapokban. A szeptemberi borünnepünkön a Skanzen közönsége is megcsodálhatta a lakókocsit, mint egy kiállítás különleges hordozó felületét.
A kiállítás lakókocsija Kapolcson. Fotó: Sári Zsolt
Miért volt fontos, hogy résztvegyünk az Etnomobil 2.0-ban? Egyrészt a hálózatosodás a múzeumok között az egyik legfontosabb kezdeményezés, és ennek remek példája a Madok program. A 20. század rurális kultúrájának vizsgálata a Skanzen egyik kiemelt kutatási programja, azon belül a mobilitás évek óta részét képezi kutatásainknak. Elég csak a Skanzen Vonatra gondolni, vagy ezen blog születését is kiváltó "A vasút fénykora - a vidék modernizációja" című kiállításunkra. És persze, mi lehetett volna a tárgy és történet fókuszában, ha nem a vasút:
„A jegyvizsgáló egyenruhában teljesít szolgálatot és kalauztáskát hord magával” olvasható a Skanzen Vonat üzletszabályzatában. Ennek a táskának az utolsó szolgálati helye a szentendrei Skanzenben működő Skanzen Vonat volt. A kalauztáska egy gyerek számára olyan, mint a bűvész ládája, megannyi csodás kincset rejthet, még is a legizgalmasabb az oldalán függő lyukasztó.
A kiállításban elhelyezett kalauztáska. Fotó: Sári Zsolt
A kalauz, azaz a jegyvizsgáló úri beosztás a vasúton gondolják sokan, hiszen jár vele egyenruha, fehéring, kalauztáska, amely meg van tömve mindenféle segédeszközökkel, például menetrenddel, síppal, oldalán a jegylyukasztóval, sőt ma már jegykiadógéppel is. A kalauz oda-vissza sétálgat a vonaton, jegyet kér, ellenőriz és érvényesít, azaz lyukaszt, de a modernizációval lassan eltűnnek ezek a lyukasztók. Különben meg a megállókban, az állomásokon leszáll, síppal vagy kézzel (esetleg zseblámpával) jelet ad, ha indulhat a vonat.
A kalauz a vonaton él, régebben még több időt töltött a vasparipán, hiszen nem egyszer előfordult, hogy a hajnali vonathoz éjjel kettőkor elindult otthonról, és éjfél is volt, mire újra hazaért, és közben vonatról vonatra szállt. A vasút a harmadik hadsereg (volt), ahol hierarchikus rend uralkodott, ennek a rendnek az egyik érdekes figurája a kalauz, akire gyerekként felnéz az ember, hiszen izgalmasnak tűnik az a munka, amit végez, később már inkább idegesítő, ahogy állandóan a jegyet kéri, hogy ellenőrizni akar. Gyakran mi utasok őt tartjuk „hülyének”, és gyakran ő tart minket „hülyének”. Különösen igaz ez, amikor ember emberére akad. Bár az kétségtelen, hogy a „hülye vasutas” olyan memóriával rendelkezik, hogy
A kalauz, egy különleges utazó, ő nem csak „úgy” utazik, nem rokonlátogató, nem ügyet intézni indul, nem turista, de nem is migráns, vagy éppen minden nap a munkahelye és az otthona között utazó. Bár ez egy kicsit igaz a kalauzra, ő munka közben utazik, ő az, aki akkor utazik –időben és térben egyaránt-, amikor dolgozik. Neki az utazás a munka ideje, a munka eszköze és a munkahelye.