HTML

Friss topikok

Tres Boliches, ahol meglepő tárgyakra bukkantunk. Aranyos Sándor - Horváth Anita - Sári Zsolt

2016.12.08. 00:57 :: skanzenkurátor

Argentínai kutatásunk szakértője, és segítője Zsonda Márk, aki már évek óta dolgozik a chacoi magyarok között. Egy ismerőse adta az információt, hogy van egy tanya, ahol még találhatunk régi tárgyakat, amelyek jól jöhetnek a Skanzen gyűjteményébe, illeszkednek a kutatási programunkhoz. Egy lengyel felmenőkkel is rendelkező Villa Angela-i ügyvéd, egy bizonyos Kuzmak régi tanyáját kell meglátogatnunk. Mint annyiszor most is Vajda Pista bácsi volt segítségünkre, aki ehhez az úthoz az általa épített lakóautót kölcsönözte számunkra, és vállalta a sofőr szerepét is. Egy körülbelül fél órás, kedélyes autókázás után érkeztünk meg a Tres Boliches, azaz Három csárda nevű barrio-ba, ahol amúgy a Pajor tanyát is megszereztük. A Tres Boliches onnan kapta a nevét, hogy három „csárda”, kereskedelmi és vendéglátó üzlet működött itt, a Kuzmak-féle vegyesbolt, egy pékség, illetve a Botka Bözsi néni nagybátyja által üzemeltetett kocsma és vendéglő.

dsc_0222.JPG
A Kuzmak féle lakóház és bolt épülete. Fotó: Sári Zsolt

A Kuzmak-tanyát, amelyen egy nagyméretű lakóház, és számtalan gazdasági épület áll, az 1940-es években építette a Kuzmak család. A lakóházban a negyvenes évektől vegyesbolt is működött. A jómódú família viszonylag gyorsan gyarapította a birtokát, amely fénykorában több mint 300 hektáros volt. A gazdálkodás mellett működtették az épület egyik szárnyában a vegyeskereskedésüket, amely a jól menő évek után, a fakitermelés háttérbe szorulásával, a munkások elmaradásával, a gazdasági válság következtében a hetvenes évek elején bezárt. Na nem teljesen, hiszen Pablo Kuzmak még ma is működtet egy kisboltot az épületben, ahol leginkább már csak a környék tanyáit lakó őslakos indiánok vásárolnak.

dsc_0322.JPGVásárlók a bolt ablaka előtt. Fotó: Sári Zsolt

A bolt nagy helyisége azonban ma is úgy áll, ahogy a hetvenes években bezárt. Kísértetiesen hasonlít a helyzet a Pennsylvaniában talált és a Skanzen által megszerzett Bagu Balázs-féle bolthoz. Az eredeti berendezésen, polcokon és szekrényeken ott áll még a mérleg, a pénztárgép, de az utolsó napok árukészlete is egymás mellett.

dsc_0292.JPG
A bolt régi mérlege még a pulton áll. Fotó: Sári Zsolt
bolt.jpg
A bolt belső képe, mai állapota. Fotó: Aranyos Sándor

A bolt vegyeskereskedésként működött, a konyhai tárgyak, edények, mellett vásznakat, kelméket, kész ruhákat, háztartási vegyes árut, gazdasági eszközöket és persze élelmiszert is értékesítettek. Nemcsak a környék tanyáiról, hanem a városból is kijártak az emberek vásárolni, hiszen gyakran olcsóbb volt, mint a városi üzletek.

dsc_0278.JPG
Régi vásznak az egyik bolti szekrényben. Fotó: Sári Zsolt

Igazi paradicsom volt számunkra a bezárt üzlet –még akkor is, ha leírhatatlan kosz fogadott bennünket-, hiszen számtalan olyan tárgyat találtunk, amelyekről az előző napok interjúiban említést tettek, de vagy már nem tudták megmutatni, vagy éppen még mindig használatban voltak, és ezért nem tudtuk őket megszerezni. A több órás válogatás és beszélgetés után több tucat tárgyat sikerült megvásárolnunk, köztük helyi, feliratos szódásüvegeket, fonott, mendózai boros ballont, női táskát, férfikalapot, zománcos étkészletet, petróleumlámpát, poharakat, vagy éppen a család személyes tárgyai közül Pablo bácsi gyermekkori etetőszékét, a család által használt mosófát.

Értékes, és izgalmas tárgyakkal gyarapítottuk a Skanzen chacoi gyűjteményt, hiszen évtizedeken keresztül ebben az üzletben vásároltak a környék magyar családjai is.

img_2837.JPG

Elmélyülten figyeljük a kiválasztott tárgyak egy kisebb csoportját. (Sári Zsolt, Aranyos Sándor, Zsonda Márk) Fotó: Horváth Anita

Szólj hozzá!

Címkék: bolt diaszpóra műtárgyak Argentína Chaco

„Nincs baj! Jönni!” Valaki számára kinyílt a világ . Aranyos Sándor - Horváth Anita - Sári Zsolt

2016.12.07. 04:18 :: skanzenkurátor

Számos alkalommal hallottuk az elmúlt napokban a tört magyarsággal kiejtett két fordulatot. A szórványban élő magyarság történeteit gyűjtve ismerkedtünk meg az erdélyi Gernyeszegről (Maros megye, Románia) érkező Úrral, és az ő sztorijával.

anita_pista.jpg
Horváth Anita és a székely kalapot viselő Vajda István, Fotó: Aranyos Sándor
20161203_vajda_istvan_037.jpg
Vajda István családja az 1940-es években. Archív fotó Vajda István gyűjteményéből

Vajda István, vagy ahogy a dél-amerikai kontinensre kivándorolt, többségében már egymás között is kasztezsánul beszélő honfitársaik szólítják: Pista bácsi most 74 éves. Édesapja 1928-ban érkezett Argentínába, majd 10 évvel később Chaco tartományban telepedett le. A megvásárolt 20 hektáros földbirtokát néhány év alatt 100 hektárra bővítette. A Székelyföldről kivándorolt családban 3 fiú született: Vajda István, Vajda Mihály és Vajda Viktor. Mint minden népmesében a földet a legkisebb fiú örökölte, a másik kettő pedig szakmát tanult. Mihályból órásmester lett, István pedig az ötvösmunkát tanulta ki. A mai napig elismert személy hírében álló – elsősorban a magyar közösségben, illetve a látókörünkbe került argentin emberek körében – Pist bácsi és testvérei számára a hosszú út az új élet lehetőségét hordozta magában. Az anyagilag szépen gyarapodó földműves családból, egy a középréteghez tartozó família lett. „Hősünk” nemcsak egy szép életutat járt be, hanem a megismerés vágyától fűtve bejárta Dél-Amerikát, sőt aktívan tartja a kapcsolatot az „otthoni” – vagy más földrészeken élő – rokonsággal is.

dsc_7785.JPG
Vajda István testvére órás üzlete előtt. Fotó: Sári Zsolt

Egy hagyományos magyar életvitel figyelhető meg mentalitásában, ugyanis a rendelkezésére álló erőforrások felhasználásával épített fel életét. Így felhúzott egy családi házat Villa Angelában, egy társasházat Resistenciában, „projekt vezetőként” vett részt egy csillagvizsgáló létrehozásában, és készített egy lakóautót. Az 1970-es években készített jármű, a mai napig működik, így jelentősen kitágítja a rövid életűként aposztrofált buhera fogalomkörét. A szieszta alatt (a településen a szieszta időszaka kb. 13 órától 17 óráig tart), a hétvégéken, a szabad- és munkaszüneti napokon megalkotott gép hozta el számára felfedezés, az aktív pihenés élményét. Ez a tradicionális magyarországi közösségek számára rendszeresen csak az 1980-1990-es években vált lehetővé. Ez idő alatt Pista bácsi bejárta többek között Perut, Bolíviát és a Tűzföldet (több mint 400 ezer km-t ment az autóval), a közelmúltban három alkalommal járt Európában, ahol nemcsak „A Szülőföld” kulturális látnivalóit nézte meg, hanem a teljes rokonságot is felkutatta, akikkel a mai napig tartja a kapcsolatot.

auto.jpg

A mai napig működőképes lakóautó. Fotó: Aranyos Sándor
img_2782.JPG
Aranyos Sándor a lakóautóban. Fotó: Horváth Anita

Azt hiszem mindhármunkban mély nyomot hagyott Pista bácsi széles világnézete, szellemi és fizikai frissessége, óriási felénk sugárzott szeretete, de ami a legfontosabb, mély kötődése Magyarországhoz, holott, már Argentínában született. Ezt bizonyítja az interjúkból kiderült információ is, miszerint márcsak egyetlen vágya van, hogy Magyarországon temessék el.

Szólj hozzá!

Chacoi advent. Közeledik a karácsony. Aranyos Sándor - Horváth Anita - Sári Zsolt

2016.12.05. 03:41 :: skanzenkurátor

Az ünnepek az identitás megőrzésének is fontos elemei. Az óhaza ünnepeit gyakran az új körülményekhez alakítva formálták. A karácsony Chacoban is az egyik legfontosabb családi ünnep maradt a magyar közösség számára. Ugyan a karácsonyfát nem fenyőfából állítottak, de a környék erdőiből szép fát választottak, és azt helyezték el házaikban. A karácsonyfát szentképekkel, kalácsokkal díszítették. Az idősebbek emlékeznek még arra, hogy betlehemesek is járták a magyar családok tanyáit.

betlehem.jpg
Betlehem egy Villa Angela-i üzlet kirakatában. Fotó: Horváth Anita

Ma pedig már azt láttuk Villa Angela utcáin sétálva, hogy a tömegkultúra itt is megjelent: egyre több üzletet díszítenek karácsonyi díszekkel, műfenyőkkel, kínálnak Európában is jól ismert karácsonyi díszeket.

karacsony.jpg

Karácsonyi díszek egy Villa Angela-i üzlet kirakatában. Fotó: Horváth Anita

Advent második vasárnapja előtt végre sikerült eljutnunk Botka Erzsébethez, vagyahogy itt mindenki ismeri, Botka Bözsihez.

botka_bozsi.jpg

Botka Bözsi. Fotó: Horváth Anita

Alig tudunk időpontot egyeztetni vele, állandóan jön-megy, szervezkedik. Ő az egyik legtevékenyebb motorja az Argentínába szakadt magyarságnak. Mikor végre megérkezünk hozzá este félkilenckor – itt az élet késő estébe nyúlik a délutáni szieszta miatt – tapasztaljuk, hogy az ideje java részét a karácsonyi vásár szervezése teszi ki. Ajándékba is a vásárban eladható apróságokat kért Magyarországról. Az asztalon hevernek a kézimunkái: tűpárnák, díszpárna, amiket szintén oda szán portékának.

diszparna.jpg

 Botka Bözsi általa karácsonyi vásárra készített díszpárna. Fotó: Horváth Anita

A magyar közösség több családját is sikerült bevonnia így többen készülnek süteményekkel, kézműves termékekkel. Ez lesz az első alkalom, hogy karácsonyi vásárt szerveznek a Magyar Egyesületben, az ötletet Buenos Airesből hozta magával, ahol évtizedeken keresztül élt és dolgozott. Férje korai halála után négy kicsi gyermekével „Buenosba” költözött Domonkos Páter (37 évig teljesített szolgálatot Argentínában és évente látogatta a villa angelai közösséget) biztatására. Olivoson a magyarok között mi több a Magyar Egyesületnél talált munkát és új életet. A nagyváros élénk kulturális élete nagy hatással volt rá, de a családi gyökerek erősebbnek bizonyultak és miután a gyerekei saját életet kezdtek, visszaköltözött Villa Angelaba. Idén a Mikulás nem látogat el az egyesületbe, de Bözsi néni kezdeményezésre egy új hagyomány veheti kezdet az adventi időszakban, a karácsonyi vásár.

Szólj hozzá!

Tejlekvár: hazai ízek argentín köntösben. Aranyos Sándor - Horváth Anita - Sári Zsolt

2016.12.03. 14:43 :: skanzenkurátor

Az 1920-as, 30-as években kivándorolt magyarok ma élő leszármazottai között kutatva hallottunk a „tejlekvárról”, otthon talán karamellkrémként ismerhetik. Nekünk újdonság volt. A még Beregszászon született, 90 éves Faggyas Zsuzsa néni 1928-ban érkezett Argentínába édesapjával, mostoha anyjával és két testvérével. Mai napig gyönyörűen beszéli a magyar nyelvet, emlékei egészen a kivándorlásuk idejéig visszanyúlnak.

dsc_0005.JPG

Faggyas Zsuzsanna. Fotó: Sári Zsolt

A Villa Angelaban letelepedő magyarok étkezésében hamar megjelentek a helyi, könnyen hozzáférhető alapanyagok. A földműveléssel (gyapot, kukorica, napraforgó termesztése) és állattartással (baromfi, disznó, marha) foglalkozó önfenntartó parasztgazdaságok sok húst, zöldséget, gyümölcsöt használtak. Hetente sütöttek kenyeret. Savanyítottak káposztát, így a töltött káposzta vagy székelykáposzta is rendszeresen került az asztalra. A disznót részben az óhazában megszokottak szerint dolgozták fel, füstöléssel tartósították, ugyanakkor az argentin szokások szerint assadot is készítettek grillen. Az édességek közül legtöbbet, a palacsintát, fánkot, rétest bejglit említették. Töltelékként túrót, lekvárokat, diót és mákot használtak bár ez utóbbit nagyon nehéz volt beszerezni, így leginkább az ünnepi asztalra került mákos étel.

palacsinta.jpg

Palacsinta a villa angelai piacon. Fotó: Sári Zsolt (2014)

A hatalmas legelőkön sok szarvasmarhát tartottak, nemcsak a húsáért, hanem mint otthon az óhazában a tejhaszonért is.  A tejből otthoni szokás szerint tejföl, túró készült leginkább.

dsc_0053.JPG

A múzeum számára megvásárolt nagyméretű tejeskanna. Fotó: Sári Zsolt

Az új hazájukban azonban megismerték a helyi élelmiszereket is, amelyek természetes gyorsasággal kerültek be a mindennapi étkezési kultúrájukba. A „tejlekvár” spanyol nevén dulce de leche egy igazi dél-amerikai specialitás, édességek készítésére és ízesítésére használják. A tejet cukorral főzik több órán keresztül, a végén egy karamellizált tejkrémet kapnak. Az extra édes, kenhető nyalánkságot Zsuzsa néniék mindenféle süteményhez használták tölteléknek, de a legnagyobb kedvenc a tejlekvárral töltött palacsinta volt. Mi is kóstoltuk, a belga flan argentin változata mellé halmozva kaptuk ezt a selymes édességet. Érdemes kipróbálni, különleges és ízletes!

tejlekvar.jpg

Tejlekvár, dulce de leche. Fotó: Horváth Anita

Szólj hozzá!

Címkék: gasztronómia Argentína

A kaland folytatódik: tárgyvásárlás Argentínában. Aranyos Sándor - Horváth Anita - Sári Zsolt

2016.12.01. 15:21 :: skanzenkurátor

A Skanzen argentin diaszpóra kutatása idén májusban folytatódott, a 2014-ben felmért tanyaépület részleges bontása májusban megtörtént, ekkor számos családokhoz kötődő tárgyat is sikerült megvásárolnunk. Jelenleg a kutatás lezárására (?) érkeztünk vissza Villa Angelaba. A megszerzett épületelemek és tárgyak hazaszállításának megszervezésén kívül további kiegészítő tárgy gyűjtéseket végzünk és a magyar közösség tagjaival készítünk interjúkat.

A szabadtéri múzeumok speciális muzeológiai módszertana számos lehetőséget, de legalább ennyi nehézséget rejt magában a gyűjtés, a feldolgozás és az interpretáció területén. Az elmúlt évek állandó és időszaki kiállításaihoz szükséges gyűjteménygyarapításokhoz hasonlóan, az argentin diaszpórában élő magyarság kutatásának alkalmával is hasonló problémával szembesültünk.

A hiteles épület, hiteles tárgy koncepció egyik hagyományosan elsődleges eleme, hogy a kiválasztott épületből, a hozzá tartozó családtól mentünk át tárgyakat az intézménybe. Ebben az értelemben nem sok mozgástér adott egy-egy társadalmi probléma feltárására, hiszen a megmerevített, időmetszetekhez kötött „diorámák” nem minden esetben kommunikatívak, sokszor nem értik a látogatók a tárlat miértjét, a kulturális javak felhasználása terén csekély lehetőséget tartogat a közönségfogadás, ismeretátadás szempontjából, és igen szűk keresztmetszetét adja az adott társadalmi réteg kulturális folyamatainak. Ez már csak akkor nehezítheti még jobban a kurátorok életét, ha nem tudnak megfelelő mennyiségű tárgyat gyűjteni a meghatározott időszakhoz, vagy ami kiemelt jelentőségű a kortárs muzeológiában, hogy nincsenek sztorik a darabokhoz.

kep2.jpg

Régiségkereskedés Corrientesben. Fotó: Sári Zsolt

Az új muzeológiai módszertanok és a szolgáltató intézmények – elsősorban a skanzenekre tekintve – szakmai fejlődésének egyik kiemelten fontos iránya napjainkban a társadalmi, gazdasági problémákra való reagálás a mindennapi működés során. Ez volt az egyik kulcsmomentuma a teljes diaszpóra vizsgálatunk elindításának. A tanyákon, az iskolában tett látogatásaink során egyértelműen kirajzolódott számunkra, hogy viszonylag kevés tárgyat tudunk közvetlenül a családoktól megvásárolni. Egyrészt a mezőgazdasági munka feladásával, a tanyákról a városba költözéssel számos régi használati tárgy eltűnt a mindennapokból, másrészt az identitásuk fenntartásában nagyon fontos szerepet tölt be a „magyar tárgyak” megőrzése, így azoktól nem akarnak megválni. Miután világossá vált számunkra, hogy meglehetősen nehéz lenne a hagyományos bemutatási elvek követése ebben vizsgálatunkban (is), a mikroközösség reprezentációja felé nyitottuk az olló szárait. A magyar közösség jelenkori összetartása, a magyar és argentin állam részéről megnövekvő figyelem, a fokozatosan elénk tárulkozó kultúrtörténeti folyamataik sokkal több izgalmat tartogatnak, mint egy időpont megmerevítése. Ezt támogatja az az európai skanzenek esetében is egyre nagyobb számban fellépő módszertan, miszerint a kiválasztott építményekben a mikroközösségeket szemléltetik, vagy az egyén/család és a mikroközösség kapcsolata válik fókuszponttá.

kep3.jpg

Útban Villa Angela felé. Fotó: Sári Zsolt

Villa Angéla településhez közeledve, Resistencia és Corientes városok antikvitásai felé vettük az irányt. A magyar közösség tagjai argentin életvitelük fejlesztéséhez a helyi kereskedésekből megvásárolt tárgyakat használták fel. A korábbi néprajzi vizsgálatok pedig egyértelműsítették számunkra, életmódjuk (elsősorban a mezőgazdaságra építő önfenntartás), társadalmi rangjuk nem engedte meg számukra az impozánsabb használati eszközöket. Szerencsével jártunk a kereskedőknél, hiszen az 1930-1940-es évek életvitelének kiemelt darabjait tudtuk megvásárolni. Így bővül a múzeum gyűjteménye egy vízhordó kannával, egy gőzzel működő vízforralóval, egy világítótesttel és további fém, üveg használati tárgyakkal. A kutatás folytatása viszont csak most kezdődik, és miután eltökélt szándékunk a folyamatokat a jelenig követni, így számos lehetőség tárult elénk.

kep1.jpg

Régiségkereskedés Corrientesben. Fotó: Sári Zsolt

Szólj hozzá!

Címkék: gyűjtemény Argentína

Hiteles épület és hiteles tárgy

2016.04.14. 19:04 :: skanzenkurátor

Az „eredeti, áttelepített és hitelesen újra felépített” épület volt a szabadtéri múzeumok alapja. Jelenti ez a történetiség, az anyag- és szerkezethűség hitelességét. Akkor is, ha különböző okok miatt nem áttelepített, hanem rekonstrukcióban, másolatban felépített épületekről van szó. A néprajzi és építészeti kutatások kiterjednek az anyag, a szerkezet, a méret, a forma és a mikrokörnyezet hitelességének dokumentálására. Ezért, mint egy régészeti kutatás során, lefejtjük az épületekről a különböző korokban megvalósult változásokat, toldásokat, hozzáépítéseket. Fal- és padlókutatást végzünk, hogy a különböző idősíkok festéseit, tüzelőberendezéseit feltárjuk. Ezek a korábbi formák beszédes bizonyítékai az épület történetének, ugyanúgy, mint egy-egy tárgyi emlék, az építőáldozattól a befalazott vakablakon át a levéltári dokumentumokig vagy a tulajdonosokkal készített interjúkig.

Az épület bontásakor alapos felmérések, konszignációk, fotók, rajzok és interjúk (hangban és képben) készülnek, amelyek alapján majd megszületnek az újra- vagy felépítéshez szükséges néprajzi és építészeti tervek. A hiteles és karakteres építmények adják a szabadtéri múzeumok keretét, hiteles kulisszáit.

dsc_7268.JPG
                Kút felmérése egy argentínai magyar tanyán. A tanya 1917-ben épült.
2014-ben mérte fel a Skanzen. Fotó: Sári Zsolt

A múzeumi tárgyak autentikussága, eredetisége sokféleképpen értelmezhető. Hogyan és mitől válik autentikussá a múzeumi gyűjteménybe kerülő tárgy? A múzeumi gyűjtemények, a bennük őrzött tárgyak a múlt és a jelen értelmező-magyarázó és esztétikai funkciót és tartalmat hordozó elemei, különböző kultúrák és hagyományok töredékei, amelyeket bizonyos szempontok figyelembe vételével valódinak tartunk. Az autentikusság, a hitelesség azonban változó és kontextus függő.  A hiteles múzeumi tárgyak segítenek hidat képezni a múlt és jelen között. Múzeumi környezetben a tárgyakban rejlő információk, jelentések feltárása csak tudományos kutatások által lehetséges, amihez szükségszerűen párosul a múzeumi reprezentáció is. Ez a tudás, ezek az információk teszik hiteles forrássá a múzeumi tárgyat, ezek a jelentéstartalmak a múzeum által lesznek megismerhetőek. Persze ezek már nem feltétlenül az eredeti jelentések, legtöbbször muzeologizált változatai az egésznek, a tárgyhoz kapcsolódó személyek, események, szimbólumok, történetek töredékei, az eredeti kontextusból kiszakított és a múzeum által létrehozott új kontextusok, szövetek részei.

cipo.jpg

A második tárgy:

Weinstock Ernő cipője

Gyűjtő: Sári Zsolt

A gyűjtés helye: Budapest

 

Weinstock Ernő fényképész 1893 augusztus 28-án született Nagyváradon. Édesapja jó nevű ékszerész, órás és fotókereskedő volt Váradon.

Az 1920-as évek végén döntötte el, hogy képeslap fotós lesz. Több száz települést járt végig, készítette el a csaknem tízezer üvegnegatívot, amelyekből kiválasztott a legjobb felvételeket, amelyekből aztán képeslapok lettek. Felbecsülhetetlen hagyatéka csaknem tízezer üvegnegatív, több százezer postatiszta képeslap, a műhelyének felszerelése és számtalan fotó, amely a 20. század első felének „naplószerű” lenyomata.

Polgári életvitele köszön vissza a fotókról. Hiú, önmagára, öltözködésére sokat adó férfi volt.

A cipő jellegzetes betétes, magas szárú gombos cipő, 1910-20 körüli modell. Később is készítették ezt a típust, mivel a férfidivat nagyon lassan változott, és általában a középosztálybeliek tovább éltették. A cipőt Gabányi Béla budapesti cipőkészítő mester készítette. A cipőt rendszeresen hordta Weinstock Ernő, hiszen nagyon sok fotón látható benne, az itt láthatón éppen kislányával, Ágotával.

Szólj hozzá!

Címkék: kiállítás épület skanzen műtárgyak Argentína Weinstock Ernő

Gyűjtőpontok

2016.04.12. 13:52 :: skanzenkurátor

Új időszaki kiállítás nyílik hamarosan, amely az elmúlt öt évben a múzeumba került épületeket és tárgyakat mutatja be. Mégsem csak egy „szokványos” új szerzeményi kiállítás. Önreflexív, kutatói és közösségi kiállítás. Hiszen a múzeum csaknem minden muzeológusa, illetve muzeológiai munkát is végző kollégája fogott össze, hogy bemutassuk az elmúlt évek során gyűjtött tárgyakat, a mögöttük lévő történeteket, a hozzánk kapcsolódó módszereket.

2017-ben lesz ötven éves a Szabadtéri Néprajzi Múzeum. A jubileumra már lázasan készülünk. Ennek a munkának része a gyűjteményeink feltárása, az elmúlt időszakban végzett munka számadása. Szeretnénk megmutatni, hogyan formálódik a Szabadtéri Néprajzi Múzeum gyűjteménye, hogyan kutatjuk fel, hogyan szerezzük meg, hogyan őrizzük meg azokat a tárgyakat, amelyek kiállításokban kerülnek a látogatók elé.

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum új néprajzi, antropológiai kontextusban, a kortárs –nemzetközi- szabadtéri muzeológia módszertanát követve gyűjti tárgyait. Ennek alapjai a tárgyak mögött lévő személyes, vagy közösségi történetek és az a muzeológiai megközelítés, amely szerint a közgyűjteményeknek a feladata a gyűjtés, megőrzés, bemutatás mellett a tanítás, a meghökkentés, reagálás különböző gazdasági és társadalmi problémákra. A szabadtéri muzeológiában megjelent a tematikai, térbeli és időbeli bővítés szükségessége. Nálunk ez a parasztságon kívüli társadalmi csoportok bemutatását; az időkeretek tágítását, a térbeli szélesítés pedig a határontúli területek és a diaszpóra kutatását jelenti.

Túllépve a néprajz történeti felfogásától, mikor döntően a mezőgazdasággal foglalkozó elődeink életmódjának eszközeit gyűjtjük, elmozdulva attól, hogy csak a parasztsággal kell foglalkozni a néprajztudománynak, egy olyan felfogásmódban dolgozunk, amikor célunk a különféle életstratégiák kiállításokba öntése. A párhuzamos különidejűségek (Hermann Bausinger), az ellentétes értékrendek, a vallási, etnikai sokszínűség, a kisebbség-többség, a tolerancia, az egyéniségek és az örökségmentés bemutatása. Hiszen mindegyik mögött ott rejtőzik a Szabadtéri Néprajzi Múzeum lényege: a szellemi, a tárgyi és az épített örökség komplexitásának szemléltetése.

Kiállításunkban az erdélyi, a magyar diaszpóra és a 20. századi életmódváltozásokhoz kapcsolódó kutatásaink jelennek meg azokkal a gyűjteményezési módszerekkel és történetekkel, amelyek munkánkat jellemzik.

Az első tárgy:

Ostor; 2014.123.32

Gyűjtő: Kajári Gabriella - Vass Erika

A gyűjtés helye: Lábnyik, Moldva, Románia

Vásárlás a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával

A gyűjtés ideje: 2014

ostor.jpg

Fotó: Vass Erika

Az esetlegesen rendelkezésre álló anyagokból, PET palackos kupakokból és kábelvezetékekből bricolage, azaz barkácsolás révén készült színpompás ostor használója és készítője egy traktoristaként dolgozó férfi volt, aki az egyik legkeletibb fekvésű moldvai csángó faluban, Lábnyikon él, így jelenleg ez az egyik legmesszebbről származó tárgy, mely a leendő Erdély tájegységhez kapcsolódik. Az ostor kiemelt funkcionális és eszmei értékére utal, hogy a tulajdonosa elég nehezen vált meg tőle, azzal az indokkal, hogy este nem fogja tudni mivel hazahajtani a tehenet. Az emelkedő licitajánlatok láttán végül a férfi felesége előhozott az istállóból egy másik ostort, és meggyőzte férjét, hogy megváljon az egyedi kivitelű ostortól.

Szólj hozzá!

Címkék: kiállítás gyűjtemény skanzen műtárgyak

Száz bögre, négy pávián, és egy művész

2015.03.05. 21:46 :: skanzenkurátor

Tegnap nyitottam meg kedves barátom Lublóy Zoli kiállítását a Museion No1 Galériában. A megnyitón elmondott beszédet olvashatják most.

Lublóy Zoltán porcelán designer, több mint fazekas, több mint iparművész. Aki agyaggal dolgozik, olyan mint egy isteni tevékenységet végző mester. A fazekas képe az Ó- és az Újszövetségben is az Isten teremtő, mindenható képességére utal, hiszen Ő is sárből teremtette az embert. Az Ószövetségben olvassuk: „Elmentem tehát a fazekas házába, aki éppen dolgozott a korongon. De rosszul sikerült az edény, amelyet a fazekas agyagból készített a kezével. Ekkor egy másik edényt készített belőle a fazekas, ahogyan azt jónak látta.” (Jer 18,1-4.)

Mi is lehetett a hiba? A mester tudása vagy az anyag minősége? A kiállításon látható bögrék korongon készültek. Aki a koronghoz ül, az nem bújhat el, nem bújhat sablonok mögé. Biztos tudás kell hozzá. Meg kell mutatnod magad, és Lublóy Zoli megmutatja, hogy ért az anyaghoz, biztos kézzel nyúl hozzá, formázza meg azt. Nem egyformák, ugyanaz a tárgy 100 különböző alakban.

Bögre, a tömegkultúra szimbóluma is lehetne. Mindenki használja, sőt egyre jobban terjed újra. Túl vagyunk itt fazekasságon, nem múzeumi gyűjtemények népi vagy éppen polgári kerámiainak szolgai másolatai, másolásai. Kísérlet vagy éppen válasz a tömegkultúra kihívásaira? Egyedi alkotások egy tömegkulturális termékből. Amelyben anyagi és művészi érték jelenik meg egyszerre. Minden egyes bögre egyedi. Együtt kell ehhez technikai és grafikai tudás, hiszen a formai gazdagság mellett a dekorativitás is új értelmet nyer. Hiszen a színek mellett nagyon fontos az ábrázolás: a geometriai mintáktól a sablonok és matricákon keresztül a kézzel festett motívumokig mindent kipróbált Lublóy Zoltán. Ez lehet a megújítása a megfásult magyar kerámiaművészetnek. Ez már nem csak minimál design –mégha szeretjük is azt-, igazi kísérleteknek lehetünk tanúi. Profin nyúl a különböző technikákhoz, merészen kísérletezik, vintage motívumok, régi címkék (mint a festékmentes tojásos áru vagy a „szivárvány áruház”), a szelfiző lilaruhás nőn és a koronás pópa formájú öregemberen át az örök művészi megformálás istenszeméig jelennek meg a grafikai elemek. Külön felhívnám a figyelmet a lila gömbbel játszó bajszos tornász bácsi alakjára, amit Zoli maga rajzolt meg. Itt megmutatkozik grafikai tudása is.

  imgp2279.JPG  

imgp2125.JPG

  imgp2088.JPG

Minden bögre egyedi, van női, férfi és unisex. A bögre igazán személyes, a reggeli kávétól, a napközbeni teán át az esti kakaóig, vagy a forralt borig magunkkal hordozzuk, hiszen ma már nem a klasszikus méretekben használjuk, nem ritka a 4-5 vagy éppen hat decisek. Van aki facebook profilképnek használja a bögréjét, van aki a különválás után nem tudott osztozni és újra gyártatta a bögréjét. Lehet hogy mégis népi kultúra ez? A tömegkultúra egyedivé, személyessé tett terméke?

Mit is csinál ezekkel Lublóy Zoli? Részese lett, lesz a lokális értékteremtésnek? Igen, ez lehet egy válasz a skandináv tárgykultúra által generált és eddig reflektálatlan közép-európai kihívásaira. Egy sajátos, egyedi önnön arcát mutató magyar, közép-európai tárgyalkotó kultúrának a 21. században. Ami nem önmagáért való, nem kölödöknéző (ál)művészieskedés. Mert mihez nyúl vissza a művész? A népi és a polgári kerámia alapjaihoz, azt gondolja tovább. Mert ha megnézzük felfedezhetünk sok mindent, aminek előképei a népi fazekasság és a polgári kerámia készítésben is megtalálható volt. Van olyan bögre, ami a csákvári csíkos edénydíszítés hatását mutatja, vagy a dél-alföldi pöttyözött díszítményeket, esetleg sárközi motívumot elevenít föl. De több ez már, mint a névtelen fazekasok terméke, egyedivé válik és nemcsak amiatt, hogy szignózza a művész, számozza, mintahogy tették már a korai cserépárugyárak mesterei Városlődön, Apátfalván vagy éppen Hollóházán, esetleg a Zsolnay vagy a herendi manufaktúrákban.

imgp2075.JPG

Fotók: Lublóy Zoltán

Azt szeretném, ha ez a kiállítás egy újfajta galerista és stúdió art, stúdió fazekasság állomása lenne. Ahol ki lehet mondani, hogy a kultúra áru, az alkotás pedig termék, aminek igenis lehet marketingje, ami kommunikálható, ami eladható. Meg vagyok győződve, hogy lassan itt az ideje itthon is kilépni a tucatáruk világából. Hiszen mindannyian önmagunk akarunk lenni, amit ki akarunk fejezni a minket körülvevő tárgyakkal. Tárgyakkal, amik kicsit vagy éppen nagyon olyanok, mint mi magunk, önmagunkat fejezzük ki velük. Mindenki keresse meg saját arcképét, önmaga attribútumait ezekben a bögrékben. És ha megvan, akkor tessék vásárolni: egyedit és művészit.

11018789_828681463833607_7421085836926347038_n.jpg

A kiállítás március 28-ig látogatható.

Szólj hozzá!

Címkék: kiállítás Lublóy Zoltán Kortárs művészet

Hegedűk, asszonyok és csókok: Az új Picasso Múzeum Párizsban

2014.11.11. 22:51 :: skanzenkurátor

A magyarországi médiumokban is megjelent pár hónappal ezelőtt, hogy leváltották a párizsi Picasso Múzeum igazgatóját, mivel nagyon elhúzódott a múzeum felújítása. Azóta sokat változott a kép, már amennyiben azt tekintjük mérföldkőnek, hogy több éves zárvatartás után október végén, Pablo Picasso születésnapján, október 25-én újra megnyitotta kapuit a múzeum, és az új állandó kiállítás, melynek kurátora a leváltott igazgató Anne Baldassari volt, aki úgy fogalmazott, hogy a kiállításban azt akarja bemutatni, hogy Picasso munkássága sallang nélküli, és a kiállítás nem lesz a fantázia helye.

A felújítás öt évig, a tervezettnél hosszabb ideig tartott, míg az eredeti, 13 millió euróra tervezett költségvetése több millió euróval nőtt meg, összesen 55 millió euróba került, míg egyes sajtóhírek 43, illetve 66 millió euróról szóltak. A költségek jelentős részét a 2008 óta a világ számos pontjára utaztatott gyűjtemény 21 külföldi kiállításának bevételéből fedezték.

 

DSC_0061.JPGAz épület

A múzeum épülete egy 17. században épült villa, a „Hotel Salé”, amely Jean Boullier tervei alapján épült Pierre Aubert számára Párizs Marais kerületében. 1985-ben itt nyílt meg a párizsi Picasso Múzeum, amelynek legutóbbi felújítása 2011-ben kezdődött Jean-Francois Bodin építészeti tervei alapján.

A korábbi 1600 négyzetméteres kiállítótér 3800 négyzetméterre növekedett, kiegészült modern kiszolgáló egységekkel. A felújítás során törekedtek az eredeti szerkezet megőrzésére és bemutatására, valamint új és izgalmas, de nem erőteljes beavatkozások által megvalósuló kiállító- és kényelmi terek létrehozására. A múzeumi belsőt a fehér szín uralja, hatalmas fehér falsíkok adják a tér monumentális, de letisztult képét. Sajnos a hatalmas érdeklődés miatt –kedd délelőtt nyitás előtt egy órával már sorban álltak az emberek, a múzeum átadása után hetekkel is- gyorsan koszolódik is a fehér fal, szinte megmagyarázhatatlan helyeken is lábnyomokat lehet látni. Az épület szerkezetében jól elkülönülnek a kiállítótér, a látogatói kényelmet szolgáló terek, a munka és biztonsági területek. Az épület különböző szintjei alumínium lépcsőkkel –fémszínű, csigavonalú kialakítással-, rámpákkal és természetesen liftekkel vannak összekötve. Az épület felújításakor a műemléki szempontok mellett a mai modern, minimalista belsőépítészet kapott teret, ez jelenik meg a térkötésekben, a mellvédszerű falak kialakításában. Az épület eredeti textúrája jelenik meg a lépcsőházban, a harmadik emeleten, ahol az eredeti tetőszerkezet adja meg a tér meghatározó elemét, illetve a pincében, ahol az eredeti oszlopok és boltívek tagolják a kiállítóteret, amelyekben jól harmonizál a hatalmas fehérre festett falfelületekkel a fa és a kő.

DSC_0041.JPG

DSC_0100.JPGDSC_0098.JPG
DSC_0091.JPG

 

A kiállítás

A kiállítás könnyen követhető és befogadható, nem terhelik a látogatót. Szinte minimális információkat adnak a kiállítás kurátorai, hiszen összefoglaló szövegek nem kerültek a kiállításba. A falakon „mindössze” a képfeliratok találhatóak. Ezáltal maga a kiállítás is elég provokatív, úgy, ahogy Picasso egész munkássága. A  képek, szobrok, kerámiák és kollázsok teremről teremre sokkoló hatással bírnak, és egy izgalmas kerek, és összetett, zseniális művészi világnak a lenyomatai.

A látogatók a bejáratnál ingyen kapják kézhez a múzeum és a kiállítás ismertetőjét francia, angol és spanyol nyelven. Természetesen audio guide is segíti a látogatót, leginkább persze azokat, akik élnek ezzel a lehetőséggel.

A látogatói útvonalat könnyen nyomon követhetjük, hiszen a kiállítótermek bejáratánál jól látható számkóddal jelzik a következő egységet, így viszonylag egyszerűen követhetjük a rendezők által elképzelt útvonalat, még akkor is, ha szinte a legkisebb, és elrejtett épületrészekben (falfülkék, oldalhelységek) is helyeztek el műtárgyakat.

DSC_0059.JPG

 

A kiállítás részben kronologikus, részben tematikus felosztásban készült a múzeum földszintjén, első és második emeletén, illetve a pincében. Az egyes tematikákban keverednek a képek, szobrok és fotók, mégis három jól elkülönített egység jelenik meg. A mester különböző korszakait felvonultató főtárlat mellett az épület felső szintjén Picasso és kedvenc művészei vannak szembesítve egymással, Picasso saját gyűjteményéből többek között Cézanne, Matisse, Modigliani, Gauguin, Miro és Degas képei jelennek meg párba állítva Picasso munkáival, amelyekre hatással voltak az elődök és a kortársak. Igazi párbeszéd ez olyan témákat bemutatva, mint a tájkép, portré, csendélet vagy az akt. A pincében pedig egyfajta „önreflexió” jelenik meg, hiszen Picasso műtermein, módszerén keresztül érthetjük meg művészetét számtalan fotó és persze a mester alkotásain keresztül. Itt magyar vonatkozása is van a kiállításnak, hiszen több Brassai (Halász Gyula) fotográfia került a kiállításba, bemutatva a mestert, alkotásait és a műtermeit egyaránt.

DSC_0070.JPG

Az életművet kronologikusan és tematikusan bemutató alapkiállítás  az 1895 és 1972 közötti életvonalat és életművet mutatja be az alábbi tematikai felosztásban:

Genezis (1895-1900)

Monokróm (1901-1906)

Primitivizmus (1906-1909)

Kubizmus (1910-1915)

Polimorfizmus (1915-1924)

Metamorfózis (1924-1936)

Háborús képek (1936-1946)

a Pop art évei (1946-1960)

Mesterek után (1960-1973)

"Bármilyen művészi nyelvet használt, klasszikusat, naturalistát vagy figuratívat, Picasso mindig a legmesszebb ment" -fogalmazta meg tömören Anne Baldassari Picasso művészetének eszenciáját. Láthatóakká válnak a Picassót befolyásoló körülmények, események, az idegen kultúrák, legyenek azok afrikai vagy ázsiai szobrok, vallási vagy totem képek -amelyek egy része a kiállításban is megtalálhatók-, így lesz Picasso még emberibb, tanulságos, és  mindig megújuló alkotó.

A kiállításban jelenleg több mint 500 alkotás látható, a világ legjelentősebb Picasso gyűjteményének anyagából. A család két nagy adományából összeálló gyűjtemény mutatja meg igazán Picassot, hiszen ezektől az alkotásoktól soha nem tudott megválni, és életének minden korszakát reprezentálják. A kiállításhoz egy nagyvonalú, gyönyörű kivitelezésű katalógus is megjelent.

 

DSC_0037.JPG

Gitár, Párizs, 1912

DSC_0056.JPG

Keresztrefeszítés, Párizs, 1930

DSC_0066.JPG

 

Szalmakalap kék levelekkel, Juan-les-Pins, 1936

DSC_0075.JPG

 

Mészárlás Koreában, Vallauris, 1951

DSC_0109.JPG

A matador, Mougins, 1970

DSC_0081.JPG

A csók, Mougins, 1969

DSC_0048.JPG

Strandon futó két nő, Dinard, 1922

DSC_0108.JPG

DSC_0077.JPG

DSC_0058.JPG

Fotók: Sári Zsolt

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: kiállítás múzeum Párizs Picasso

Iskola, néptánc, közösség - újabb állomás Argentínában

2014.05.12. 21:07 :: skanzenkurátor

Argentínai kutatásunk újabb állomása az egykori, a magyar közösség tagjai által is látogatott iskolaépület volt. Az iskolaudvaron két magyar ember várt ránk, akikkel egy tartalmas beszélgetés során készítettünk interjúkat, részben diktafonnal, részben pedig kamerával is rögzítve azt.

DSC_7904.JPG

 Az egykori iskola épülete. Fotó: Sári Zsolt

DSC_7989.JPG

 Botka Gyula bácsi. Fotó: Sári Zsolt

A régi iskolát az 1955-57 között építette a magyar közösség, ahol 1957-ben volt az első tanév. Az iskola, amely 2007-ig működött, azonban már nem magyar iskolának, hanem állami argentin iskolának épült, ahol nem is tanítottak magyarul. Az iskolaépület egy valószínűleg helyi, típusterv alapján épített egy szintes, lapos tetős téglaépület, amelyben három tanterem, egy ebédlő és konyha található. Az iskolában osztatlan képzés folyt. A gyerekeket szekerekkel hordták a tanyákról be az iskolába. A korábbi magyar iskola, amely a szomszédos faluban Colonel du Graty-ban állt, lebontották, tégláit szekerekkel hordták Villa Angélába, és használták fel a Magyar Egyesület székházának építésénél. (Ott volt pár nappal ezelőtt az assado party, amiről már írtam.)

DSC_7988.JPG

Az iskola udvara. Fotó: Sári Zsolt

DSC_7965.JPG

 Az egykori tanterem. Fotó: Sári Zsolt

 

DSC_7928.JPG

 A régi padok. Fotó: Sári Zsolt

DSC_7932.JPG

 Az első iskolai csengő. Fotó: Sári Zsolt

A beszélgetésben a szülők kivándorlásának okait, a letelepedés nehézségeit is érintettük. Mindkét beszélgetőtárs szülei fiatalon hagyták el Magyarországot, egy jobb élet reményében a két világháború közötti időben. Először az Egyesült Államokba szerettek volna eljutni, ám az ottani „Quota Act”, majd az „Immigration Act” bevezetése már nem tette ezt lehetővé, így más országok felé vették útjukat. Sokan először Brazíliába telepedtek le, majd onnan tovább vándoroltak Argentínába. Botka Gyula bácsi édesapja is így jutott el Chacoba, ahol először erdőirtással, majd a megszerzett földön, ötven hektáron növénytermesztéssel és marhatartással foglalkozott, de sokáig megtartotta eredeti mesterségét is, a hentes mészárosságot. Ezt Gyula bácsi is tovább viszi, a mai napig tart disznókat, marhákat, azokat maga vágja, és készíti a kolbászt, vagy a füstölt szalonnát. Az iskolai élményekről elmondta, hogy eleinte nehéz volt, hiszen otthon magyarul beszéltek, volt olyan magyar gyerek, aki úgy került a spanyol iskolába, hogy szinte egy szót sem tudott. De mivel nem volt magyar tanár, csak otthon beszélhettek magyarul, hamar elkezdődött a nyelvvesztés. A vegyes házasságok, különösen, ha az anya volt más nemzetiségű, ez a folyamat tovább gyorsult.

Ma már néhány idősebb ember beszéli a magyart, többen értenek, de a fiatalabb generációk már egyáltalán nem beszélnek magyarul. 2013-ban a Kőrösi-Csoma Sándor program keretében Zsonda Márk kezdett egy féléves programot itt, amelyben magyar nyelvet és kultúrát tanít a helyi közösségben. A Colonel du Graty Magyar Egyesületben néptánc tanítás is volt, amelyet tovább folytatott Márk is, tavaly augusztusban a csoport fellépett a Mesterségek Ünnepén is. Az iskolából a Magyar Egyesülethez látogattunk. Az épület egy hatalmas csarnok, a bejárati ajtó mellett a falra magyar és argentin zászló van felfestve. Belül rengeteg magyar zászló van lampionszerűen felakasztva, a falon egy hatalmas trikolór. A berendezés érdekessége egy kocsi, amiket felvonuláson, fesztiválokon használnak. A kocsin a Hungaria felirat mellett egy kartonból készített hatalmas korona másolat és egy turul szobor látható. A két szimbólum köti őket a magyar nemzethez, mindenféle fölösleges, rosszízű társítások nélkül. Számukra a turul egy totemmadár, amely a magyarság egyik szimbóluma, a korona pedig a nemzet összetartozásának jelképe. Nem kevesebb és nem több.

DSC_8071.JPG

 A Magyar Egyesület nagy terme. Fotó: Sári Zsolt

DSC_8074.JPG

Igazi meglepetés volt, amikor azt láttuk, hogy néhány tizenéves fiú és lány 14.000 kilométerre Magyarországtól, egy másik kontinensen, egy kis faluban szatmári táncokat gyakorol. Ezeknek a fiataloknak már a szülei sem beszélnek magyarul, a kultúránkhoz, a gyökereikhez való kapcsolatukat a táncban fejezik ki. Hihetetlen volt látni, hogy szombat este összejönnek, és magyar néptáncot táncolnak, gyakorolnak, próbálnak, igazából egyszerűen élvezik, hogy együtt vannak és táncolnak. Ez az igazi kötődés, itt nem hangzatos szavak vannak, ha nem valami megfoghatatlan kötődés, öröm, hogy kötődnek őseik nemzetiségéhez, kultúrájához.

DSC_8082.JPG

 DSC_8083.JPG

 DSC_8131.JPG

 

4 komment

Assado

2014.05.11. 07:48 :: skanzenkurátor

Péntek este a Villa Angélai Magyar Egyesület assado vacsorára hívott meg bennünket. A helyi magyarok minden péntek este összejönnek az 1932-ben alapított Magyar Egyesület székhelyén, hogy együtt legyenek, húst süssenek, és beszélgessenek. Olyan ez, mint egy nagy családi összejövetel: kedélyesen köszöntik egymást, fiatalok, idősebbek, a puszi soha nem maradhat el, és bennünket is, mint régi ismerősöket köszöntöttek. Az egyesület épületének hátsó traktusa, egy hatalmas assadó sütöde konyhával. Az assado, argentin nemzeti étel, egy hatalmas grill, amelyen fa vagy faszén segítségével sütik a marhahúst, a kolbászt, vagy akár a csirkét is.

DSC_7543.JPG

DSC_7537.JPG

 

DSC_7526.JPG

 

DSC_7570.JPG

 

DSC_7566.JPG

Miután a nagyteremben megterítettek, az asztalokra abrosz került, majd mindenki elővette az otthonról hozott tányérokat, poharakat, evőeszközöket, italokat: sört, bort, szódát és üdítőket. Behozták a húsokat, kolbászokat. Kolbász: nem volt annyira fűszeres, mint otthon, de igazán finom volt! Mesélték, hogy a Magyar Egyesületben évente akár többször is töltenek kolbászt, amit azonnal értékesítenek. Újságban, a helyi rádióban és tv-ben hirdetik meg, és még a készítés estéjén el is adják, ez jelent bevételt az Egyesület számára.

Számos magyar család tagjával találkoztunk, bár a beszélgetést néhány magyarul még beszélő ember vitte, de itt voltak a nem magyar családtagok, sőt néhány idősebb ember, akiknek nincsenek magyar gyökereik, de jól érzik magukat eben a közösségben. Az étkezés alkalmat adott a beszélgetésre, kiderültek családi legendák, a szülők és nagyszülők történetei, és persze néhány a magyar ételekhez kötődő szokás is. Ünnepeken még ma is gyakran főznek töltött káposztát, amit a már csak spanyolul beszélő fiatalok is magyar nevén neveznek. Reggelire előszeretettel csinálnak bundáskenyeret.

DSC_7606.JPG

DSC_7615.JPG

Az este fénypontja, Vajda Pista bácsi születésnapjának megünneplése volt. Minden alkalommal, amikor valakit megünnepelnek, elmaradhatatlan a születésnapi torta, ami mi más lehetne, mint egy Dobos torta, amit a magyar közösség egyik leglelkesebb és legszebben beszélő tagja Gizella néni, vagy ahogy itt mindenki szólítja Icsi készített. A mellettem ülő Pajor Sanyi elmondta, hogy amikor kezdő szállodás volt, a szálloda bárjában minden szombaton három-négy Dobos tortát rendelt Gizellától, és ezek a torták voltak a bár legfinomabb édességei.

DSC_7637.JPG

xxx

Ma reggel, hogy még a gasztronómiánál maradjak, séta közben betértünk a piacra, ahol a szokásos hús, sajt, zöldség választék mellett csomagolt palacsintát, kalácsot, és finom tepertős házi kenyeret is találtunk.

DSC_7773.JPG

DSC_7754.JPG

DSC_7746.JPG

Szólj hozzá!

Címkék: piac gasztronómia Argentína assado

Épületfelmérés Chacoban

2014.05.10. 06:21 :: skanzenkurátor

Buenos Airesből egy cama nevű autóbusszal indultunk Villa Angélába. A meglepően kényelmes – az üléseket szinte vízszintesen dönthető- busszal, mintegy 15 órát utaztunk, mire megérkeztünk Villa Angélába, a chacoi magyarok központjába, a ma mintegy 40 ezres kisvárosba. A buszállomáson, mintha egy dél-Amerikáról szóló filmbe csöppentünk volna, néhány helyi ember és kószáló kutya fogadott, és bámult meg bennünket. Az első benyomásaink a sivárság, a szegénység. Az járt a fejünkben, mi késztette mintegy száz évvel ezelőtt a magyarokat, hogy ide meneküljenek? Miből indultak, hogy ez is jobbnak tűnt, mint az, amit a Kárpár-medencében ott hagytak? De mire prekoncepciózusan megadtuk volna magunknak a választ, mintegy 10 perces várakozás után megérkezett egy autó, amelyből egy magas, ötven év körüli férfi szállt ki, egyenesen hozzánk lépett, és hangos, na Jó napot köszöntéssel fogadott. Ő volt Barabás, azaz János Károly, de sokan csak a vezetéknevén szólítják.

DSC_6723.JPG

DSC_6730.JPG

A város központjában, a főtér, a városháza, és a Nemzeti Bank épületeivel szemben áll a Barilochole hotel, itt tartózkodásunk alatti szállásunk. Tulajdonosa Pajor Sándor, harmadik generációs magyar, akinek a nagyapja vándorolt ki Argentínába, valamikor az 1910-es évek elején. Munkánk szempontjából is fontos figura, hiszen az első felmérésre kerülő tanya építője az ő nagyapja volt. Sándor már nem beszél magyarul, így angolul és spanyolul lesz segítségünkre, amikor péntek reggel elindulunk az egykori családi chacrajuk (tanyájuk) irányába, ami tipikus „gringa ház”. Az úton megtudjuk, hogy a nagyapja Pajor János és felesége Nagy Elena 1917-ben építette a tanyát, amihez mintegy 100 hektár földet is vásároltak. Ezt a birtokot duplázták meg, majd a második generáció tagja, Sándorunk édesapja már szállodát épített Villa Angélában és a tartomány fővárosában Resistenciában is.

DSC_6762.JPG

A Pajor tanyához vezető út. Fotó: Sári Zsolt

 

Földúton, gyapot és cirok földek mellett jutottunk ki egy fákkal körülvett tanyához, amelyet jelenleg egy helyi, őslakos indián család lakik, akik kertészkednek, állatokat tartanak igencsak mostoha körülmények közepette. Nagyon kedvesen fogadnak, a kézfogás és a szokásos „!Hola” és bemutatkozás után, az asszonytól még puszit is kaptunk. Sándor elmagyarázza nekik, hogy miért vagyunk itt, majd szinte azonnal hozzá is kezdhettünk az épület felméréséhez. A porta koszos, lelakott, hiányosan berendezett, de láthatóan egykor szebb napokat megélt tanya, amely még számos részében magában hordozza az eredeti építőanyagokat, sőt egy-egy szék is az építéskori időszak lenyomata. Közben persze faggatjuk Sándort, aki gyermekkori emlékeit idézi fel, és lassan összeállnak a mozaikok. A félköríves, mellvédes tornác mögött konyha, két szoba és egy fürdőszoba található a téglafalú, lapos tetős lakóházban, mindegyik helyiség kívülről nyílik, a tornácról. A gang, de a szobák és a konyha padlója is szép mintázatú gránitlapokból készült, amelyek még ma is láthatók az épületben.

DSC_6786.JPG

     DSC_6921.JPG

A Pajor tanya lakóháza. Fotó Sári Zsolt

 

DSC_7350.JPG

A mai lakók. Fotó: Sári Zsolt

A lakóház, de a porta valamennyi építménye a nap és holdjáráshoz, valamint az uralkodó szélirányhoz viszonyítva lett megépítve. Sándor kiemeli, hogy a wc úgy van tájolva, hogy a szél hátravigye a szagokat.

Az udvaron téglázott gyalogút, járda visz hátra, először egy szabadtéri kemencéhez, amiről Sándor először azt meséli el, hogy nagymamája nagyon finom dolgokat sütött benne, rögtön eszébe is jut egy szó: kifli.

DSC_6871.JPG

A kemence. Fotó: Sári Zsolt

 

Az udvar végében áll az udvari wc, melynek oldalán egy háromszög alakú szellőző nyílás is található. Az udvar másik végében egy kis, lapos tetejű téglaépület, amiről hamar kiderül, hogy egy kis bolt volt, amelyben Sándor nagyszülei árulták termékeiket. A portán több, szép kutat is találtunk, hiszen a víz nagyon fontos volt, mind saját maguk, mind az állatok, de az öntözés miatt is.

DSC_6793.JPG

A lakóház melletti kerekes kút. Fotó: Sári Zsolt

 

A vízellátás központja az udvari kerekes kút volt, innen kaptak vizet az állatitatók, innen vitték a vizet a házhoz is. Később egy szélkerék meghajtású molinót (szivattyút) szereltek a kútra. A kútvizet eső esetén a tetőről összegyűjtött vízzel egészítették ki, az esővizet egy csatornán engedték le a ház alatt kialakított vízmedencébe.

 A gang, és a kemence mellett még egy kis udvari építmény is jelzi, hogy egy magyar család birtokán járunk, egy kis fészer alatt található a disznóvágó hely. A Pajor család különben mintegy 200 disznót hizlalt folyamatosan az 1970-es évekig, amikor végleg eladták az első tanyájukat.

DSC_7004.JPG

A disznóvágás fészere. Fotó: Sári Zsolt

 

A nap végére felmértük a porta építményeit, megtudtunk számos családi történetet, amiből egy sikeres migráns család élete rajzolódott ki, akik éltek a lehetőséggel, és hatalmas munkával új életet építettek maguknak, gyerekeiknek, de unokáiknak és dédunokáiknak is, akik ebből építkezhetnek tovább.

Szólj hozzá!

Címkék: kutatás épület Argentína

Argentínai kaland. Megérkezünk Buenos Airesbe

2014.05.07. 13:37 :: skanzenkurátor

Mit keresek Argentínában? Mit akar a Skanzen itt? Pár évvel ezelőtt kezdődött a Skanzen úgynevezett diaszpóra kutatása, melynek lényege, hogy mint nemzeti közgyűjtemény, nemcsak az anyaország, a határontúli területek, de a diaszpórában élő magyarság építészetét, lakáskultúráját és életmódját is dokumentálni és bemutatni kívánjuk. Ennek a programnak az első állomása volt az észak-amerikai diaszpóra kutatása, egy pennsylvániai magyar kolónia kapcsán egy úgynevezett burdosház, szatócsbolt és hentesüzlet felmérése, tárgyi anyagának hazahozatala.

DSC_6366.JPG

Úton Buenos Airesbe. Fotó: Sári Zsolt

2014-ben a dél-amerikai magyarok egy nagyon különleges csoportjával folytatjuk ezt a kutatóprogramot az NKA Itthaka programjának a támogatásával.

 A chacoi magyarok

A magyarok nem a legkedvezőbb vidékre kerültek. A fővárostól, ahova átlag 30 napos hajóút után érkeztek meg, még 1300 km-t kellett vonatozniuk Paraguay felé, Magyarországnál valamivel nagyobb, Argentína északi részén fekvő Chaco tartományig, ahol az éghajlat szubtrópikus, forró nyarakkal és enyhe telekkel. A föld nehezen megművelhető volt, az agyagos talaj nem kedvezett a mezőgazdasági tevékenységeknek.

 Az eredeti számos chacói településből ma főleg két helységben, a 40 ezer lakosú Villa Ángelá-n és a szomszédos Coronel Du Graty-n (eredetileg Ñandubay) és környékén találunk magyarokat. Ez a két település lesz a kutatásunk központja. A chacoi magyarság a diaszpóra egyik legszegényebb közössége volt. Tagja szinte kizárólag mezőgazdasággal foglalkoztak. A kutatás középpontjában a mezőgazdasági tevékenység és az oktatás áll. A vizsgálat ezért két épület típusra és annak berendezéseire összpontosul. Az egykori telepesek lakóházaira, illetve az iskolára.

 Az utazás

Amikor a Liszt Ferenc repülőtérről felszálltunk a gép Szentendre felé fordult, és a magasból még láttuk a Skanzen épületeit, hogy aztán Frankfurtban átszállva, majd egy tizenhárom órás repülő út után megérkezzünk Buenos Airesbe, ahol már várt minket Zsonda Márk, aki egy ösztöndíjjal már második alkalommal dolgozik a chacoi magyarok között. Egy éjszakát töltünk a fővárosban, majd egy hosszú, mintegy tizennégy órás buszozás következik, hogy elérjük úti célunkat Villa Angélát.

 Egy temető

Az első délután felkerestük a szállodánk közelében fekvő híres Recoleta temetőt (Cementerio de la Recoleta), amely szinte város a városban. A kerület, Recoleta, a függetlenség kivívása után az itt tevékenykedő recollectus ferencesekről kapta nevét. A több mint 4,5 hektáros temető az argentin társadalom felsőbb rétegeinek a nyughelye, politikusok, művészek, sportolók, és a gazdagok síremlékei állnak itt. Az egyik legismertebb Eva Duarte, azaz Evita, Juan Peron elnök felesége, akinek nyughelyét egy egyszerű emléktábla jelöli. A temetőben hatalmas mauzóleumok állnak, utcasorokat alkotva, amelyeken turisták és érdeklődő helyiek sétának egész nap. Az emléktáblákkal díszített kriptákban kis oltárok állnak, de gyakran láthatóak a koporsók is. Az egész egy „halott város”, amelyben élők sétálnak, és nézik a hatalmas vagyon és társadalmi rang kőbevésett emlékeit.

 DSC_6383_1.JPG

Temetői utca. Fotó: Sári Zsolt

 

DSC_6398.JPG

Temetői utca mauzóleumokkal. Fotó: Sári Zsolt

 

DSC_6396.JPG

Egy kripta belseje. Fotó: Sári Zsolt

 

DSC_6409_1.JPG

Eva Peron, Evita sírhelye. Fotó: Sári Zsolt

Szólj hozzá!

Címkék: temető Argentína Eva Peron

Az épület (a ház), mint kiállítás és annak kutatási és oktatási szerepe

2013.09.02. 00:29 :: skanzenkurátor

Tegnap este ér véget Bad Windsheimben a Szabadtéri Múzeum Európai Szövetségének konferenciája. A kétévente megrendezésre kerülő konferencia idei témája, a szervező német skanzenek központi kérdésfelvetése miatt nem is lehetett más, mint az épület.  A konferencia előadásai és vitái, valamint a két múzeum kiállításai is bizonyították a német és a skandináv, angol és benelux szabadtéri múzeumok közötti különbségeket.

Az épület (a ház), mint kiállítás és kutatási és oktatási szerepe című konferencia  bebizonyította számomra az úgy nevezett német iskola lemaradását a világ skanzenjei között. A szabadtéri múzeumok az egyik legkülönlegesebb múzeumok, amelyek számos olyan lehetőséget hordoznak, amelyekkel az úgynevezett termes múzeumok nem rendelkeznek: sajátos természeti környezet, eredeti áttelepített vagy másolatban felépített épületek, az élő múzeum lehetősége.

A szabadtéri múzeumok alapja és kiindulópontja az épület. Az épületkutatás (a német Hausforschung) adja a múzeum alapját, ez biztosítja azt a kivételes hátteret, amit más múzeum típus sem tud felmutatni. Az épületkutatás, amely technológiai, strukturális, anyag szerinti, kronológiai, történeti adja meg a szakmai hátteret a múzeumnak, éppen ezért megkerülhetetlen.  Ezek a kutatási adatok adják meg a szabadtéri múzeumok, mint dokumentációs központ szerepét. A szentendrei Skanzenben is több ezer népi építészeti felmérés, épületkutatás dokumentációja áll rendelkezésünkre. Az elmúlt évtizedekben az eredeti, felmért, dokumentált  áttelepített, azaz eredeti épületek jelentették a szabadtéri múzeumok épületeit. Időközben azonban változott a minket körülvevő világ. Az épületek eredeti helyen történő megvédésének az igénye is hozzájárult, hogy a skanzenekben egyre több másolati, vagy rekonstrukciós épület került bemutatásra. Mindezek is hozzájárultak, hogy az eredeti-másolat kérdése egyre gyakrabban került a szakmai viták középpontjába. De mitől lesz egy épület eredeti, amikor az általunk eredetinek nevezett épületek is gyakran csak néhány tíz százalék az eredeti elemek aránya, hiszen bizonyos elemek (vert fal, szalma vagy nádtető) nem áttelepíthető, de bizonyos fa szerkezeti elemek is a bontáskor olyan állapotban vannak, hogy nem hasznosíthatók újra. Maga az áttelepítés, a bontás és újra építés során is veszítünk az eredetiségből. Ennek arányát csökkenti a nyugaton már egyre gyakrabban használt az egyben, vagy falegységekben történő áttelepítés, amikor kalodába zárva egész falfelületeket, épületelemeket, kisebb épületek esetén pedig azokat tejes egészében telepítik át a múzeumokba.


transport1_1.jpgÉpület áttelepítés 1980-ban az enkhuizeni Szabadtéri Múzeumban (Zuidersee Museum)

Napjainkban pedig a klímaváltozás, az eredeti elemek rongálódása, károsodása további épületelem cseréket követelnek meg a már megépített épületeinkben. A konferencia előadásai között már nem a másolat elfogadásának kérdése váltott ki vitákat, hanem az olyan felvetések, hogy az eredeti épületelemek károsodása miatt ki lehet-e cserélni őket, le lehet-e bontani eredeti épületrészeket, elemeket. Norvégiában óriási botrányt váltott ki, amikor egy eredeti épületet visszabontották, hogy a károsodott, alkalmatlan épületelemeket kicseréljék.

Egy másik megközelítésben épületeket telepítünk át, vagy az épület áttelepítését kreáljuk meg. Aprónak tűnő, de mégis meghatározó különbség. Mi az eredeti, és mi a múzeum által kreált, teremtett? Ha alapos, széleskörű kutatásokat végeztünk, akkor nem illúziót teremtünk meg épületeinkkel, hanem a valósághoz közelítő képet tudunk festeni. Az elmúlt évtizedekben sokat változott a szabadtéri múzeumok építészeti képe, ma már nem meglepő, ha modern épületet látunk egy szabadtéri múzeumban, a kutatási és bemutatási idő napjainkhoz közelít, sőt gyakran azt el is éri. Közben az első épületek, az első kiállítások múzeumok lesznek a múzeumokban, úgy, ahogy a Szentendrén lévő Felső-Tiszavidék tájegység 1974-es kiállítása is egy lassan negyven évvel ezelőtti skanzenes üzenetet tükröz, kiállítás-technikát mutat meg a múzeumban. Míg a szabadtéri múzeumok nagy többsége Észak- és Nyugat-Európában az építészeti kiállítás üzenetén túl az életmód, az élő múzeum koncepcióját teljesíti ki, addig számos német múzeum megmaradt az építészeti jellegnél, és lettek a szabadtéri múzeumok művészeti múzeumai.

haz1.jpgDoppelthaus (középkori és 20. századi bemutatás) a bad windsheimi Szabadtéri Múzeumban       (Fränkisches Freilandmuseum)
fal.jpgKözépkori lakóház festett fala a bad windsheimi Szabadtéri Múzeumban. (Fränkisces Freilandmuseum)

 

Izgalmas kérdést vetett föl a house-home szavak használatának kérdése, a kanadai kollégák felvetésében jelentkezett, miszerint a szociális, mentális kutatások felerősödése, a szabadtéri múzeumok szemléletváltása miatt már nem a ház (épület), hanem a home (az ember által alakított, élt épület) kifejezés használata a releváns számunkra.

Az épület a szabadtéri múzeumok forrása. Az épületkutatás a szabadtéri múzeumok tudományos hátterét biztosítja, amelyből profitálnak a múzeumaink. De ezek a kutatások már nemcsak a múzeumért vannak, nem azért vannak, hogy egy-egy múzeumi épület felépülhessen. A szabadtéri múzeumokban őrzött kutatási anyagok, épületfelmérések, dokumentációk, az ezekből készülő monográfiák, összefoglalók társadalmilag is hasznosulhatnak. A hagyományos technikák, technológiák olyan tudást követelnek meg, amelyek a modern építőiparban már nincsenek jelen. Szentendrén is több probléma adódott bizonyos épületek megépítésénél, hogy már nem ismertek bizonyos technikákat, technológiákat, hogyan kell vert falat építeni, mi a taposott szalmatető technológiai titka. A szabadtéri múzeumok még birtokolják ezt a típust. Ennek kutatása, megőrzése és továbbadás is feladata a skanzeneknek. Japánban például gyakorlat, hogy egy templomot időről időre lebontanak és újraépítenek, hogy a technológiai tudás generációról generációra öröklődjön. Szentendrén a Felföldi mezőváros tájegység építése során több épület másolatban került felépítésre, ezzel hozzájárultunk az eredeti helyen történő megvédéshez, hiszen több településen ezek után kezdték meg ezen épületek konzerválását, hagyományos képének visszaállítását.

Mert felvetődik a kérdés, mit jelent a szabadtéri múzeumoknak az épületkutatás? Cél vagy eszköz? Számomra egyértelmű, hogy eszköz.  Eszköz, amellyel nemcsak megalapozzuk múzeumainkat, de társadalmilag hasznos tevékenységet is végzünk, úgy ahogy a múzeumok funkciója is jelzi, gyűjtünk, megőrzünk, bemutatunk, tanítunk és közvetítünk. Nemcsak a múzeumba kerülő épületek dokumentációja ez, nemcsak egy építészeti dokumentációs központ jön léte a múzeumokban, de tudás bázissá válunk, ha épület-felújításról van szó, ha épületrekonstrukcióról van szó, a településkép megőrzésről van szó, ha újjáépítésről van szó (pl. árvizek, természeti katasztrófák után). Fontos kérdés, hogyan tudjuk ezt közvetíteni, a múzeumi kiállításokkal, a kiadványainkkal, a közösségi média segítségével, élő tanácsadással. Így egy jó szabadtéri múzeum retrospektív épületkutató központ is egyben, amelyben jelen vannak a következő kutatási tematikák: környezet, fenntarthatóság, életmód, társadalmi- és családtörténet, épülettörténet, vizuális művészet, épületrégészet. Ez az alap, a kiteljesedés pedig a bemutatásban rejlik, ezért múzeum, és nem kutatóközpont. 

Szólj hozzá!

Címkék: kutatás épület skanzen

A múzeumok és az emberi tényező

2013.08.14. 13:20 :: skanzenkurátor

2013-ban Rio de Janeiróban rendezik meg az ICOM (Múzeumok Nemzetközi Tanácsa (International Council of Museums – ICOM)  23. kongresszusát. A hétfőn megnyitott konferencián több ezer múzeumi szakember vesz részt a világ minden részéről.

Az idei kongresszus témája: Museums (memory + creativity) = social change

A nyitó, plenáris előadás előadója Ulpiano Bezzera de Meneses a Sao Paolo-i Egyetem  –USP- filozófia professzora volt. A  „Múzeum és az emberi tényező. Az érzékelés szintjei” című előadásában a kiállítások, a múzeum és az ember testi és lelki egysége közötti kapcsolatot elemezte. Prezentációja három nagyobb egységből épült fel.

Filozófiai alapvetésének középpontjában az a tétel állt, miszerint, ahogy a valóságot is az érzékeinken keresztül fogadjuk be, ennek alapvetően meghatározónak kell lenni a múzeumi prezentációban is.  A múzeum szerepe, hogy legyen értelme annak, hogy az emberek szenzitívek legyenek.

A szociális létezés az érzékelés megosztása, az, hogy nem egyedül, hanem közösségben érzékelünk, és erről beszélünk. Ahogy különbséget kell tenni a zenehallgatásban, hiszen más, amikor egyedül hallgatok zenét, és más, amikor közösségben, egy koncert részese vagyok.

Valaha a múzeumok voltak a képek helyei, ma már a múzeum falain kívül is vannak, túllépett a múzeum keretein. Állítása szerint a múzeumokban főleg a szöveges emlékezet uralkodik. Gyakran még a művészeti múzeumokat is kritizálják, hogy szinte úgy működnek, hogy a kép illusztrálja a szöveges információt, szerinte ez nem jó. Azt mondja, a múzeum sokkal inkább arról a tudásról szól, ami a tárgyat leírja, és nem arról, ami a tárgyból adódik. Mi a különbség a kettő között? Az egyik logikus, a másik pedig spirituális tartalom. A tárgyak az emlékezet anyagi formái. Az emlékezet részben a társadalom által befolyásolt anyagi folyamat. Erre a szertartások példáját vezette le: a szertartásnak helyre és tárgyakra van szüksége. Az emlékezet része – ezek a szertartások a megosztott, a közös emlékezet részei: ne a szöveges emlékezetre pályázzon a múzeum, hanem az átélt emlékezetre, az érzelmi emlékezetre. A múzeumok azt hiszik, hogy az emlékezet helyei, de a show, amit a múzeum csinál, az emlékezet képét mutatja meg, és nem emlékezet tapasztalatát. Azzal, hogy elismerjük az anyagi létet, azzal nem utasítjuk el a spirituális tényezőt.

Előadásának második eleme volt a kreativitás és az innováció, Fontos a múzeumok számára a kreativitás és a kezek szerepe. Marcel Mauss után az ember egy állat, aki a kezével gondolkodik. A múzeumoknak ezt az emberi szerepet kell középpontba állítani.

Ehhez kapcsolta a harmadik pontot, a társadalom növekvő anyagtalanságát, amely szerinte a digitális forradalom, és virtuális világ növekedésének a következménye.  Ez légüres tereket hoz létre, amelyek kontrollálatlanok, amelyeknek nincs köze a valós életünkhöz, és nélkülözik a társadalmi kontrollt.  A MÚZEUM fontos szerepe lehet, hogy a valós világot mutatja meg gyűjteményein keresztül. Valós tárgyakkal pótszer lehet a modern társadalomban.  A virtuális világban elveszítjük az érzékelés bizonyos elemit (például a virtuális világban nincs szükség a szaglásra), a múzeumok ezt adhatják vissza, tehetik teljesebbé az életet.

Szólj hozzá!

A bárányok nem hallgatnak

2013.07.01. 23:43 :: skanzenkurátor

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum csaknem egy évtizede vesz részt különböző Európai Uniós projektekben, a Kultúra keretprogram társfinanszírozásával. 2010 szeptemberében vette kezdetét az Európai Unió Kultúra 2007-13 keretprogramjának társfinanszírozásával megvalósuló transznacionális pályázatunk, a CANEPAL („Culture and nature: The European heritage of sheep farming and pastoral life”, azaz „Kultúra és természet: a juhtartás és a pásztorkodás európai öröksége”), amely 2014. augusztus 30-ig tart.

milota (628).JPGBirkanyáj a milotai ártérben, 2012
 

A projekt nyolc európai ország (Franciaország, Görögország, Lengyelország, Bulgária, Észtország, Spanyolország, Olaszország és Magyarország) részvételével zajlik, melynek első fázisában (2010-2012) tíz tematikában zajlottak nemzeti kutatások, amelyekből egy-egy partner intézmény vezetésével elkészültek a tematikus összefoglalók. A tíz tematika a lehető legszélesebb aspektusok mentén vizsgálta a témát, mivel az évszázados múltra visszatekintő európai juhtenyésztés amellett, hogy jelentős gazdasági ágazatnak bizonyult, rendkívül gazdag tárgyi és szellemi kulturális örökséget hordoz magában. Az alábbi tíz témakör ezt a kulturális sokszínűséget mutatja be:

  1. A juhhoz és annak felhasználásához kapcsolódó hagyományos kézművességek: a bőr, és gyapjú felhasználása
  2.  A juhtartáshoz kapcsolódó építészeti megoldások
  3. Pásztor élet: mindennapi tevékenységek, életmód, stratégiák
  4. Transzhumance utak
  5. Táj és juhtenyésztés
  6. Birka a táplálkozásban
  7. Folklór, mitológia, néphit, népszokások, ünnepek, zene és tánc.
  8. Hagyományos élelmiszerek
  9. Pásztor élet a művészetben
  10. A juhtartáson alapuló vidéki gazdálkodás- turizmus, ökogazdaság, őstermelők, bio élelmiszerek, stb..

DSC02981.JPG

Friss sajt készül egy görög családi sajtműhelyben, 2011
 

Ezekre a tudományos, kutatási beszámolókra, összefoglalókra épül a projekt második része, amelyben a nyilvánosság felé fordulva, szélesebb társadalmi rétegek: kutatók, gazdálkodók, diákok, múzeumi látogatók bevonásával szeretnénk ezt a közös európai örökséget bemutatni, élővé, ma is hasznosíthatóvá tenni. Ehhez számtalan klasszikus és modern formát, közvetítő médiumot felhasználunk.

Hét tematikus kiállítást rendeznünk 2013-ban hat részt vevő országban: Bulgáriában a folklór, Lengyelországban a pásztorélet, Franciaországban a transzhumance, Észtországban a táj, Magyarországon a konyha, Görögországban az építészet és a kézművesség témákban. Minden esetében a nemzetközi együttműködésen és ismeretanyagon alapuló kiállítás jön létre, amely számos vizuális anyaggal és interaktív megoldással tárja az érdeklődők elé a projekt során végzett kutatások eredményeit. A kiállítás-sorozatot 2014 tavaszán egy összefoglaló nagy, nemzetközi tárlat fogja zárni Szentendrén. A kiállításokról részletesen fogok beszámolni a későbbiekben.

DSC04643.JPG
Juhnyáj Észtországban, Tartu mellett, 2012

A kiállítási katalógusok mellett számos más kiadvány is megjelenik a közeljövőben, többek között egy zenei DVD a szófiai Nemzeti Múzeum szerkesztésében, amely a részt vevő országok pásztorzenei hagyománykincsét tartalmazza, a dalok, zenék mellett szövegekkel, fotókkal, kisfilmekkel. A Skanzen gondozásában megjelenik egy receptkönyv, mely a különböző országok hagyományos birka és bárány ételeinek receptjeit tartalmazza. A francia AFMA (a Mezőgazdasági Múzeumok Szövetsége) szerkesztésében pedig egy digitális térképgyűjtemény DVD-n, mely a transzhumáló állattartás európai útvonalait mutatja be, történeti és mai vonatkozásaiban egyaránt.

A projekt kiemelt feladatának tekinti a fiatalok bevonását, a téma iránti érdeklődés felkeltését. Ezzel a tevékenységgel legfőbb célunk, hogy olyan oktatási anyagot hozzunk létre elsősorban középiskolások számára, melynek segítségével közelebb kerülhetnek a juhászat és a pásztorkodás kulturális örökségéhez, többet megtudhatnak a természet és a kultúra rendkívül szoros kapcsolatáról, valamint a pásztorok sajátos, ámbár korántsem könnyű, meglehetősen magányos életmódjáról, nehézségeiről és lehetőségeiről. Ehhez egy vidám, szórakoztató, mégis oktató számítógépes játékot fejlesztünk, amely egyénileg és csoportosan is játszható lesz.

Egy négy éves projekt utolsó évéhez, látványos végkifejletéhez közeledünk. A következő hónapokban rendszeresen írok majd kiállításokról, kiadványokról, nemzetközi workshopokról.

P4271704.JPGPásztor a zala megyei Kávás mellett, 2010

 

Szólj hozzá!

Címkék: pásztorélet juhtartás eu-s projekt

David Bowie is...

2013.06.21. 10:47 :: skanzenkurátor

Ez (is csak) Londonban történhet meg. És ez rendben is van. Ami azért egy picit meglepett, az az, hogy a V&A-ban rendezték meg. Igen David Bowie a Victoria és Albertben. Pár hete Londonban talán életem eddigi legjobb kiállítását láttam. Egyszerűen elképesztő, zseniális! Augusztus 11-ig látogatható. Utána vándorútra indul, ha minden igaz és jól alakul.

A magyarmuzeumok.hu-n megjelent írásom, amiben egy kiállítás kapcsán a kurátor szabdságáról, lehetőségeiről, a kiállítás-alkotás művészetéről írtam.


Zenész, színész, zenei producer, zeneszerző, és festő. Egy ikon, aki öt évtizede újra és újra megújul, megújítja a zenét. És most egy picit úgy éreztem, megújítja a múzeumi kiállításokat is. Több ez, mint egy korszakalkotó zenész életmű kiállítása. A pop kaméleonja, aki számtalanszor megújította, megváltoztatta zenéjét, külsejét, és ezek az átalakulások a múzeumi kiállításnak is az alapjai lettek. A Victoria és Albert egy igazi design múzeummá vált, egyetlen kiállításban az elmúlt öt évtized design kultúrája elevenedik meg egy sajátos figura életén keresztül.


A kurátori munka
Intellektuális megközelítés. Ez így talán túl tömör és sommás megfogalmazás. A kiállítás két kurátora Victoria Broackes és Geoffrey Marsh volt, akik alapos kutatói munkával kezdték a kiállítás előkészítését. És mint egy interjúból kiderül, nem Bowie volt az első, akire gondoltak. Végül többek között az döntött, hogy kinek, illetve kiről áll rendelkezésre egy archívum, ami jól használható. A kurátori munka jelen esetben sem jelent mást, mint egy adott térben a műalkotás, az installáció, a szöveg, a kép és hang összefüggéseinek értelmezését, az adott térben való elhelyezésének értelmezését, ezek koncepcionális bemutatását. György Péter a kurátori munkáról írt cikkében úgy fogalmaz: „a kurátor nem a művészetről alkot koncepciót, hanem a művészekkel együtt, egymást kérdezve, vezetve, addig ismeretlen területeken". Valami hasonló törtét a V&A-ban is, de úgy kérdeztek, „beszéltek" Bowie-val, hogy neki fizikálisan nem kellett jelen lenni, ahogy David Bowie írta: „ I am not a co-curator and did not participate in any decisions relating to the exhibition." Van egy pont azonban, ahol ott volt és „beszélt", a kiállítás alapját a David Bowie Archívum adta, eddig soha nem látott hozzáférést biztosítva az általuk kezelt tárgyi és hang/film anyaghoz.
A kurátor egyik legfontosabb szerepe és feladata az, hogy képes legyen megszólítani és kritikai attitűddel vizsgálni saját társadalmi közegének problémáit, legyenek azok társadalmi, gazdasági, politikai vagy kulturális kérdések. David Bowie olyan kérdésekre kereste, keresi a választ művészetében, mint az, hogy mi köt bennünket a kozmoszhoz, mit tegyünk, amíg itt vagyunk, hová megyünk innen. Izgalmas az első siker, az 1969-ben megjelent „Space Oddity" című dal bemutatása, amelyet a BBC az Apollo–11 holdra szállása és az Apollo–13 űrutazásának aláfestő zenéjeként használt közvetítéseiben.

De addig, amíg a művész alkot és teremt, addig a kurátor a műalkotásból, tágabban értelmezve a műtárgyból létrehoz valamit. A kiállítást, ami a múzeum legfontosabb médiuma, közvetítő csatornája, amelyben a kurátor a moderátor, a „virtuális DJ", aki olyan környezetet hoz létre, amelyben újra értelmezhetjük a minket körülvevő világot, korunk problémáit, amelyekről a kiállítás szól rejtve vagy totálisan direkt módban. A Bowie kiállítás sem csak önmagáról a művészről szól, bár akár szólhatna is, hiszen korunk egyik legnagyobb angol zenésze, aki nemcsak a zenében, de a filmben, divatban is korszakos alkotó. Még is több ez, mint David Bowie életmű kiállítása, hiszen a kurátorok keresték a tárgyak mögötti jelentéseket, a tárgyak által reprezentált érzések, jelentések történeteit. David Bowie-n keresztüllátjuk az elmúlt félévtized nyugati kultúrájának, politikájának egy szubjektív szeletét: holdra szállás, polgárjogi mozgalmak, identitás, mint sors és/vagy választás. A V&A igazgatója, Martin Roth találóan fogalmazta meg: "Azok a radikális újítások, melyeket a zenében, színházban, a divatban és a stílusban létrehozott, a mai napig érvényesek, világszerte inspirál művészeket és tervezőket."

DB2.jpgForrás: www.vam.ac.uk

Kulturális reprezentáció és display
A kiállítás több mint egy önálló művészeti alkotás. A kiállítás kurátorainak a munka alapját nem a múzeum, hanem a David Bowie Archívum anyaga adta, amiből több mint 300 tárgyat választottak ki. A kiállításban láthatók a zenész kézzel írt dalszövegei, eredeti fellépő ruhái, divat-kiegészítői, zenei videói, fényképei, filmjei, színpadi díszletei, hangszerei és albumillusztrációi.
Nem kronologikus, retrospektív kiállítás, hanem tematikus összefoglalás, bemutatás, amiben a kiállított tárgyaknak is hangsúlyos szerepe van, legyen szó jelmezekről –Ziggy Stardust alienszerű megformálásától, Kansai Yamamoto alkotásain át Alexander McQueen Union Jack kabátjáig-, vagy éppen a dalok kéziratáig, amelyeken láthatjuk saját javításait, kommentárjait, amelyekben ott vannak a különböző a szellemi és művészeti eszmék hatási, mint a német expresszionizmus, Ballard disztópiája vagy a japán Kabuki.
A tárgyak nem csak egy zenész életművének a darabjai, hanem az elmúlt félévszázad történetének is egyfajta lenyomatai, egyfajta kulturális reprezentáció. A reprezentáció, mint tárgyak (képek és szövegek) térben és időben elhelyezett viszonya, formája. Ennek a kulturális reprezentációnak és a múzeumi/kurátori munkának a sajátos területe a display, amelyben, amely által nemcsak egyszerűen megmutatunk valamit tárgyak, képek, szövegek segítségével, hanem olyan tudást hozunk létre, amely a kiállítás terében interpretáló közeget alakít ki. A kiállítás minden szakaszában érezzük ezt a közeget, legelementárisabb erővel Bowie berlini tartózkodásának bemutatásakor. Bowie három albumot adott ki Brian Enóval közösen - Low (1977), a Heroes (1977) és a Lodger (1979) –amelyek berlini tartózkodása után jelentek meg. Berlinben Brechtet, a kabarék világát, s az expresszionista művészetet tanulmányozta, és ezek hatottak rá ugyanúgy, mint a korszak népszerű, új német zenéi, mint például a Kraftwerk. A „Berlin trilógia" Bowie legkísérletezőbb albumai, amelyben az új hullám, az indusztriális zene és a post-punk hatása érezhető. Ez jelenik meg a kiállításban is, a látvány és az installáció, a kiállított tárgyak ezt az indusztriális hatást, Berlin összetett múltját és jelenét sugározzák. A terem a teremben hatás erősíti a korszak jól körülhatároltságát Bowie munkásságában, a belső térben pedig a három kivetítő –a 20 éves berlini kabaréja, majd a berlini utcán masírozó nácik, és végül a hetvenes évek modern Nyugat-Berlini életképe- tükrözi Bowie által látott, megélt Berlin-feelinget. A grafika és a tárgyak (mint az 'antik' szintetizátor) elhelyezése vizuálisan is keretbe, azaz önálló térbe teszi a berlini korszakot.

DB5.jpgForrás: www.vam.ac.uk


Végül utalni kell a kiállítás utolsó termére, ami inkább hasonlít egy hatalmas stadionban felállított színpadhoz, mint sem egy múzeumi kiállítótérhez. A színpad közepén ott áll Ő, a színpad fölött pedig hat méter magasan két oldalról hatalmas kockákban egy vékony vetítőháló mögött ott voltak Bowie elmúlt évtizedeinek színpadi kosztümjei. Mint egy hatalmas rock koncert, ahol a tárgyak (kivételes ruhák, színpadi jelmezek) részesei lesznek egy hatalmas látványnak, képnek és hangnak.

DB3.jpgForrás: www.vam.ac.uk

Hang és multimédia
A hangzás az interpretáció része. Egyszerű és tömör megfogalmazás. Ez mindent elárul arról, hogy a kiállítás kurátorai hogyan tekintettek, majd hogyan építették be a hangot a kiállításba, hogyan gazdagította a tárlatot a hangzáskép, teremtették meg a látvány és a hangzás összhangját. Ahogy a kiállítás társkurátora Geoffrey Marsh fogalmazta: „A 'David Bowie is' kiállításon több mint 300 tárgyat és kosztümöt mutatunk be a David Bowie archívumból, kiváló minőségű hangzással és képanyagokkal, összehangoltan idézve fel Bowie több, mint öt évtizedes karrierjét. Ez az első olyan jelentősebb kiállítás az Egyesült Királyságban, ahol a hangzás az interpretáció szerves részét képezi. A Sennheiserrel való együttműködés a hang közvetítése kapcsán fantasztikus lehetőséget jelent számunkra. A Sennheiser szakemberei - annak a határait feszegetve, hogy hogyan tud a hangzás a látogatókban emlékeket felidézni, érzelmeket kiváltani, vagy ihletet adni - egy olyan hiteles multimédiás múzeumi élményt hívtak életre, amelynek megalkotása kihívást jelentett, de örülünk, hogy a Sennheiser támogatásával és szakértelmének bevonásával megvalósítottuk."
A hangtechnika két nagy összetevője a zsebvevő és a 3Dd-s hang-szimuláció. A guidePORT tárlatvezető rendszere automatikusan indítja el a hangok (zene és szöveg) lejátszását, amikor a egy-egy kiállítási tárgyhoz vagy képernyőhöz és kivetítőhöz érünk. A fülesünk mindössze két „hangot" tárol közvetlenül: egy üdvözlő és egy búcsúzó szöveget, minden más hanganyag valós időben. Sztereó hanggal kerül lejátszásra ott és akkor, ahol, és amikor a látogató az adott kiállítási egységet eléri, mint egy beltéri GPS működnek a guidePORT antennái. A rendszer nemcsak hogy „szájszinkronnal" működik, azaz mintha élőben hallanám a kivetítőn, monitoron futó képek hangját, de lehetőséget biztosít a tárlatvezetőknek is, hogy egyéni vezetéssel, tetszés szerint irányítsák és indítsák az előre rögzített hanganyagokat.
3D-s hangszimuláció során David Bowie élő koncertjeiről és egyéb televíziós felvételeiről szóló képkockákat 3D-s hangélmény kíséri, amelyben a sztereo és a mono anyagok is lejátszhatóak. Ez valósult meg a kiállítás első nagy videó installációjában, amelyen régi koncertfelvételek és egy „Top of the Pops" fellépésen készült felvétel látható azonos hangminőségben. Külön ki kell emelni azt a zenei kollázst, amelyet Tony Visconti producer készített Bowie dalaiból, kifejezetten a kiállítás számára. Ez nem egy szokásos egyveleg, hanem különböző dalok összejátszása, amelyben az egyik dalkezdést egy másik dal részlete követ, mint egy összefüggő párbeszéd, ezzel egy új művészeti alkotást létrehozva.

Epilógus
A múzeum egy a társadalom szolgálatában és fejlődésében álló intézmény, amely kutatásaival, publikációival, kiállításaival, minden kommunikációjával gondolatot ébreszt és ötleteket ad oktatási és szórakoztatási céllal. A múzeum több mint gyűjtemény, több mint épület. A múzeum egy kulturális misszió, amely a ma emberének a mai problémáira, kérdéseire ad választ. A „David Bowie is" ezt teljesítette, ezért elképesztő és zseniális!

DB4.jpgForrás: www.vam.ac.uk

Szólj hozzá!

Címkék: kiállítás kurátor David Bowie Victoria&Albert

Típusbútorok a falusi lakáskultúrában

2013.06.18. 23:55 :: skanzenkurátor

Típusbútor. A falusi lakáskultúra 1945-1980 címmel rendeztünk kiállítást tavaly novemberben. A kiállítás jelenleg Nagykőrösön, az Arany János Múzeumban látogatható. Szeptemberben a nyíregyházi Sóstói Múzeumfaluban, majd a jövő év elején Csíkszeredában lesz látható. Kiállításunk a típusbútorok megjelenését és elterjedését mutatja be. Újfajta lakáskultúra jelenik meg a falusi otthonokban, az új életmód modellek tükröződnek a lakásbelsőkben is. A bútorok mellett a kiállításban megjelennek a bútorokat készítő gyárak és tervezők, a bútorokat reklámozó lapok és a televízió, és természetesen a bútorokat használó emberek. A 20. századi vidéki magyar társadalom átalakulása egy bútortípus történetén keresztül elevenedik meg.

 A 20. századi magyar, rurális lakáskultúra egyik legjelentősebb átalakulása a típusbútorok megjelenésével zajlott le. A típusbútor olyan bútor, amely összerakható bútorelemekből, tipizált szerkezeti elemekből áll, amelyeket utólag ki lehet egészíteni, hiszen az újonnan vásárolt darabok sem árban, sem minőségben, sem színben és formában nem térnek el a korábban vásároltaktól.

A II. világháború után a bútoripar átalakulása a lehetőséget adott a tömeggyártás megvalósítására. A típusbútorok megjelenésének és elterjedésének hátterében két folyamat alakulását kell vizsgálnunk. Az egyik a bútortervezés és gyártás központosítása, és üzemtörténete, a másik a magyar társadalom fogyasztói magatartásának alakulása. Ki kell emelni, hogy nem sikerült összekapcsolni a típusterves építkezés volumenét a bútorgyártás kapacitásával, és nem jött létre a háború után a típusbútor gyártás, annak ellenére sem, hogy megvoltak a kezdeti próbálkozások. Ezen próbálkozásoknak az egyik legfontosabb megjelenése az 1948. évi Típusbútor kiállítás volt a Budapesti Nemzetközi Vásáron (Típusbútor – Szép lakás), ahol tizennyolc szobaberendezést mutattak be. 

1. kep_1.jpg Kaesz Gyula típusbútor-terve (Forrás: MTA-BTK Művészettörténeti Kutatóintézet)

Kaesz Gyula az „Új típusbútorok tervezési irányelvei” írásában összefoglalja, az építészek és bútortervezők első kísérleteit a tipizálásra. Ennek az eredménye volt az 1948-as kiállítás és ankét. A folytatás azonban elmaradt. A tipizálás erőteljesen megmutatkozott az építészetben, viszont évekig nem mutatott változást a bútortervezésben. Ez is hozzájárult, hogy még az ötvenes években is általánosnak tekinthető a régi bútorok tovább élése nemcsak a régi házakban, lakásokban, de az újonnan felépülő nagyszámú városi, és jóval kisebb számú falusi otthonokban is.

A falusi lakások belső rendjében az első jelentős átalakulás az 1960-as évek második felében következik be. Az ekkor házasságot kötők lakásaiban megjelennek az első gyáripari bútorok, az első típusbútorok. Az új szoba berendezésében a kihúzható kétszemélyes kanapé mellett két szekrény, egy fényezett asztal és négy kárpitozott szék játszott szerepet. Az egyik legismertebb modell a Kanizsa Bútorgyár Béke garnitúrája volt, amely még magán viselte a háború előtti polgári, „kommerszebb” bútorainak vonalvezetését.

12.kép.jpgBéke garnitúra (Forrás: Kanizsa Bútorgyár katalógusa, 1960-as évek)

A hetvenes években az általános életcél a lakás megteremtése és berendezése lett. A házasságkötéskor az egyik leggyakoribb ajándék a teljes szobaberendezést biztosító, bútorcsaládok lettek. Fontossá vált a referenciacsoport utánzása, ennek következtében – és az elérhető bútorok miatt- szinte egyen lakásbelsők alakultak ki. A hetvenes évek közepétől általánosan elterjed a szekrénysoros berendezés, amelyben két fotel, két szék, egy dohányzóasztal, egy kétszemélyes, fekvőhellyé alakítható kanapé, és a 4-5 tagra osztott szekrénysor található meg. Az újabb modernizációs hullám a hetvenes években meghonosította a franciaágyat, elfogadottá tette a külön étkezőtér kialakítását, és a lakások növekvő szobaszámának megfelelően átalakította a lakótér-használatiszokásokat.

4.kép.jpgA Kanizsa IV. garnitúra (Forrás: Kanizsa Bútorgyár katalógusa, 1960-as évek)

Szólj hozzá!

Címkék: kiállítás bútor lakáskultúra

SZABVÁNY / PRAKTIKUM / FLANC

2013.05.28. 20:50 :: skanzenkurátor

Izgalmas kiállítást nyitottunk a Skanzen Kisalföld tájegységében álló bogyoszlói lakóházban. Trevor Amery, fiatal amerikai képzőművész szobrai új üzeneteklet hordoznak az egykori parasztház szobájában. A Fulbright-ösztöndíjjal nyolc hónapon át Magyarországon tanuló és alkotó Trevor Amery kutatásai középpontjában a paraszti tisztaszoba állt, s a kiállításban megjelenő alkotásait a falusi életben különleges szerepet betöltő tér ihlette.

Trevor Amery Amerikából jött, azért jött hozzánk, hogy alkosson. Ez eddig akár egy szokványos történet is lehetne. Egy amerikai fiatal közép-európában alkot Fullbright ösztöndíjjal. Volt ő már Finnországban is. Ott „egészen véletlenül" a szauna ihlette meg. A szauna, amely a finn közösségi élet egyik meghatározó helyszíne volt és maradt. Magyarországra úgy jött, hogy a tisztaszoba értelmét kutassa, és abból merítsen ihletet alkotásaihoz.
De mi is az a tisztaszoba? Miért lett érdekes egy kortárs amerikai művésznek?
A magyar parasztházak nagy többsége egy szobás volt. A 18. század végén a kétszobás parasztházak esetében megjelent a tisztaszoba, amely díszítettségében és használatában különbözött a lakószobától. A falusi otthonok reprezentációs jellege, a család társadalmi helyzetének reprezentálása fontos szempont volt a lakás tereinek és a térhasználati szokások kialakításában. A reprezentáció, a luxus megjelent a tisztaszobában, gondoljunk csak a díszpárnákra, amelyeket egymásra rakva, gyakran a plafonig sorakoztattak. És Trevor is megérezte a párnáknak a szerepét, fontosságát, hiszen az egyik, a kiállításban is megjelenő alkotásának az alapja, és ihletője: a fekete festett gipsz párna szobor, amely formájában az egykor a tisztaszobában mennyezetig tornyozott, a család gazdagságát jelző díszpárnák sokaságára emlékeztet, a festési technika és a stílus ugyanakkor az Amerikában népszerű autófestési technika, az „autobody”. 

parna.jpg

UNTITLED (Pillow) Fotó: trevor-amery.com


A tisztaszoba a falusi lakások reprezentatív tere volt, és többnyire az is maradt a 20. század közepéig. Változást a televízió megjelenése és elterjedése hozott. Ezt a státuszjelző csodát a tisztaszobában helyezték el. A televízió nézés megváltoztatta a korábbi térhasználati szokásokat, a TV köré szerveződve a szoba a társas együttlét színtere lett, a tisztaszoba lakószobává, vagy a városi mintát követve nappalivá alakult. A reprezentációs szerepe azonban ekkor is megmaradt, ezt hangsúlyozták a bútorokkal, a dísztárgyakkal.
A tisztaszoba a parasztházakban a vendég számára fenntartott hely volt. A legdíszesebb, mindig tisztán tartott szoba volt, az, ahol gyakran csak a vendég foglalt helyet. A mindennapi élet  a ház másik szobájában zajlott, a tisztaszoba az ünnep, és valamiképp a kiváltság szimbolikus tere volt a lakóházban. 
A tisztaszoba a kulturális identitás eleme a kollektív emlékezet vizuális értelmezése által. A tisztaszoba emberek és történeteik lenyomata. A tisztaszoba a szabvány és az egyéniség helyszíne is, hiszen szabályszerűen rendezték, de az egyediség is része volt.

hordozo.jpgCHAIRPACK. Fotó: trevor-amery.com

Trevor Amery kérdéseket vet fel a praktikum szerepét, a hasznosság és a luxus viszonyát illetően, és megmutatja a kérkedésből fakadó abszurditást. Amery szerint egy mindennapi tárgy újraértelmezése alternatív lehetőséget jelent a közvetlen környezetünk formálásában. És ezt látjuk abban a három szoborban is, amelyet most a Skanzenben állított ki.
Trevor Amery sok mindent megtanult a tisztaszobáról, és rólunk magyarokról. Most, amikor az általa alkotott műalkotások egy tisztaszobába kerültek, a helyére került a világ: a tisztaszoba nem szűnt meg, talán csak átalakult, úgy mint az a (paraszti) középosztály, amely egykor használta a tisztaszobát. Köszönjük Trevor, hogy emlékeztetsz a tisztaszobánkra (is).

kulcs.jpgUNTITLED (Standards for Private Space) Fotó: trevor-amery.com

Szólj hozzá!

Címkék: kiállítás Trevor Amery Kortárs művészet tiszta szoba

Kalauztáska és jegylyukasztó, azaz egy gyermekkor álma

2011.10.25. 14:57 :: skanzenkurátor

Még a nyár elején indult útnak a Néprajzi Múzeum különleges vándorkiállítása az Etnomobil 2.0, amely egy igazi alternatív múzeumi kezdeményezés. Frazon Zsófi felhívására 17 múzeum, köztük a Skanzen is csatlakozott ahhoz az akcióhoz, amelyben kortárs kultúránk mobilitását mutatjuk be mai tárgyakkal és történetekkel. A kiállítás hónapokon át tartó lakókocsis vándorlása pénteken a Néprajzi Múzeumnál ér véget. Ennek apropóján osztom meg veletek az én történetemet, a Skanzenes tárgyat, amely a kiállítás részeként utazott az elmúlt hónapokban. A szeptemberi borünnepünkön a Skanzen közönsége is megcsodálhatta a lakókocsit, mint egy kiállítás különleges hordozó felületét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kiállítás lakókocsija Kapolcson. Fotó: Sári Zsolt

Miért volt fontos, hogy résztvegyünk az Etnomobil 2.0-ban? Egyrészt a hálózatosodás a múzeumok között az egyik legfontosabb kezdeményezés, és ennek remek példája a Madok program. A 20. század rurális kultúrájának vizsgálata a Skanzen egyik kiemelt kutatási programja, azon belül a mobilitás évek óta részét képezi kutatásainknak. Elég csak a Skanzen Vonatra gondolni, vagy ezen blog születését is kiváltó "A vasút fénykora - a vidék modernizációja" című kiállításunkra. És persze, mi lehetett volna a tárgy és történet fókuszában, ha nem a vasút:

 „A jegyvizsgáló egyenruhában teljesít szolgálatot és kalauztáskát hord magával” olvasható a Skanzen Vonat üzletszabályzatában. Ennek a táskának az utolsó szolgálati helye a szentendrei Skanzenben működő Skanzen Vonat volt. A kalauztáska egy gyerek számára olyan, mint a bűvész ládája, megannyi csodás kincset rejthet, még is a legizgalmasabb az oldalán függő lyukasztó.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kiállításban elhelyezett kalauztáska. Fotó: Sári Zsolt

A kalauz, azaz a jegyvizsgáló úri beosztás a vasúton gondolják sokan, hiszen jár vele egyenruha, fehéring, kalauztáska, amely meg van tömve mindenféle segédeszközökkel, például menetrenddel, síppal, oldalán a jegylyukasztóval, sőt ma már jegykiadógéppel is. A kalauz oda-vissza sétálgat a vonaton, jegyet kér, ellenőriz és érvényesít, azaz lyukaszt, de a modernizációval lassan eltűnnek ezek a lyukasztók. Különben meg a megállókban, az állomásokon leszáll, síppal vagy kézzel (esetleg zseblámpával) jelet ad, ha indulhat a vonat.

A kalauz a vonaton él, régebben még több időt töltött a vasparipán, hiszen nem egyszer előfordult, hogy a hajnali vonathoz éjjel kettőkor elindult otthonról, és éjfél is volt, mire újra hazaért, és közben vonatról vonatra szállt. A vasút a harmadik hadsereg (volt), ahol hierarchikus rend uralkodott, ennek a rendnek az egyik érdekes figurája a kalauz, akire gyerekként felnéz az ember, hiszen izgalmasnak tűnik az a munka, amit végez, később már inkább idegesítő, ahogy állandóan a jegyet kéri, hogy ellenőrizni akar. Gyakran mi utasok őt tartjuk „hülyének”, és gyakran ő tart minket „hülyének”. Különösen igaz ez, amikor ember emberére akad. Bár az kétségtelen, hogy a „hülye vasutas” olyan memóriával rendelkezik, hogy 250 kilométer és több száz utas után is tudja, tőlem már kérte a jegyet, de a másik ülésen ülőtől -aki új-, még nem.

A kalauz, egy különleges utazó, ő nem csak „úgy” utazik, nem rokonlátogató, nem ügyet intézni indul, nem turista, de nem is migráns, vagy éppen minden nap a munkahelye és az otthona között utazó. Bár ez egy kicsit igaz a kalauzra, ő munka közben utazik, ő az, aki akkor utazik –időben és térben egyaránt-, amikor dolgozik. Neki az utazás a munka ideje, a munka eszköze és a munkahelye. 

1 komment

Szigeten a múzeum

2011.08.14. 13:31 :: skanzenkurátor

 A Sziget Fesztivál Európa legjelentősebb kulturális fesztiválja, éppen ezért gondolom azt, hogy a múzeumnak jelen kell lennie, ott a helyünk! Emlékeim szerint, 2000-ben amikor még a szolnoki múzeumban dolgoztam, egy kiállítás megnyitón ismertettem össze a Skanzen főigazgató helyettesét és a Sziget akkori programigazgatóját, aminek eredménye az lett, hogy elsőként a múzeumok közül a Skanzen jelent meg a Sziget Fesztiválom, majd 2001-től a Skanzen munkatársaként ,ár szervezhettem a szigetes megjelenésünket. Eleinte egyedüli múzeumként, majd a múzeumi negyedben, és három éve a Hungaricum falu meghatározó részeként vagyunk jelen e kulturális forgatagban. A Hungaricum Faluban, mindig tematikus környezetben jelenünk meg, volt már lakodalom, aratás, idén pedig a szüret a központi téma.  Az idei programjaink tehát a Hungaricum falu szüreti témájához és a „A vasút fénykora – a vidék modernizációja” című kiállításunkhoz kapcsolódnak. Az idei témáinkat összeköti a fröccs, amely a vasút segítségével terjedt el.


Restit és forgalmi irodát rendeztünk be a sátrainkban, ahol átértelmezzük Tapicska forgalmista állomását, ahol az egyik éjjel unalmában telepecsételi Zdenka, a távírász lány meztelen ülepét. "Erkölcsi fertő, átkozott erotikus évszázad, amelyben találkozik a vasút és a bor.

Kiállításunkban, a mádi borozónkban (Felföldi mezőváros tájegység) is látható „Kis magyar kocsmatörténet” tárlatunk vándorló változata látható boroshordókkal, bortölcsérekkel (léhókkal), puttonyokkal, és egy nagyon érdekes mozgó (kerekes) préssel.

A kocsma a jelennek való, a jelenért működő. A kocsma közönsége sohasem menthetetlen alkoholistákból áll, hanem olyan emberekből, akik egyszerűen jól érzik magukat. Méghozzá a jelenvaló meghatározott keretei és rekvizitumai között. Az italfogyasztásnak számtalan módja lehet, a kocsma évszázadok óta a társas együttlétek színhelye.

A kiállítások mellett a szigetlakók sok mindent kipróbálhatnak, hiszen készíthetnek maguknak bajuszt kendekócból, vattából, papírból, vagy gyapjúból. Testfestő műhelyünkben matyó és kalocsai mintákat festünk a szigetlakókra. Pólófestő műhelyünkben különböző népi motívumokat festhetnek pólókra, nadrágokra vagy szoknyákra.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hatalmas játékudvarunkban ki lehet próbálni a Skanzen óriás bútorait, hatalmas játékait, az óriás csúzlit, a gólyalábakat, ember nagyságú malmot, sakkot, a kuglipályánkat vagy éppen az erre az alkalomra készített mobil krokett pályánkat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2 komment

Nem csak nyári kaland: Slow Food

2011.07.28. 21:23 :: skanzenkurátor

 Kis nyári lazítás közben, után (már ha az elmúlt egy hét őszi időjárása nyárinak nevezhető) írom ezeket a sorokat. Legalább erre jó most ez az esős idő. A kurátor persze szabadsága alatt sem fordul ki önmagából. Lehet szó olvasásról, kirándulásról vagy éppen az étkezésekről.

Aki ismer, tudja, az evés kultúrája, a főzés művészete régóta foglalkoztat, a gasztronómia történet, és mostanság a SLOW FOOD  (komótos étkezés) közel áll hozzám és az érdeklődésemhez.

1986-ban Rómában egy olasz újságíró, Carlo Petrini szervezett mozgalmat a Piazza di Spagnán megnyitandó gyorsétterem és a fast food (gyors éttermek) által szimbolizált és gerjesztett jelenségek ellen. Céljuk, hogy megóvják az asztal örömeit, védjék a helyi termékeket a globalizáció, a homogenizáció ellenében, így lett a mozgalom szimbóluma a csiga.  Kis helyi közösségeket hoztak létre, akik együtt vállalják, hogy minden közösségnek, régiónak, nemzetnek joga van saját ízeihez, ételeihez, termékeihez: konyhájához. Ehhez joguk van saját termékeikhez, saját ételeikhez, ezek megtermeléséhez, na és persze fogyasztásához. Az egyik legismertebb tevékenységük, a helyi, feledésbe merülő ízek, termékek, elkészítési módok felkutatása, lajstromba vétele, megőrzése, katalogizálása és megvédése. Ebből a célból indították el az „Ízek bárkája” projektet: Noé példája alapján bárkára menekíteni a jóízű, magas minőségű, kulturálisan, történetileg, földrajzilag körülírható, behatárolható élelmiszereket. Kis helyi közösségeket hoztak létre, akik együtt vállalják, hogy minden közösségnek, régiónak, nemzetnek joga van saját ízeihez, ételeihez, termékeihez: konyhájához. Ehhez joguk van saját termékeikhez, saját ételeikhez, ezek megtermeléséhez, na és persze fogyasztásához. Így segítik a kistermelőket és a fogyasztókat egymáshoz jutni a biopiacokon. Hagyományaikat, törekvéseiket megjeleníteni az oktatásban, a szakképzésben, és már saját gasztronómiai egyetemet is alapítottak. Nemzetközi kiállításokat (pl. Salone del Gusto), vásárokat és konferenciákat szerveznek. Mindemellett azonban megmaradtak kis közösségeikben, barátaik között, az úgynevezett konvíniumokban, ahol lassan, komótosan főznek, együtt ülnek asztalhoz, és élvezettel esznek-isznak.

Az elmúlt években Magyarországon is csatlakoztak a mára a világ többmint 100 országában, százezres tagsággal rendelkező mozgalomhoz, jelenleg mát több közösség működik Budapesten, Pécsett, Tokajban, és a Kiskunságon.

2000 óta díjazzák is azokat a kistermelőket, és mindenkit, akik a biodiverzitás védelmében dolgoznak. A nemzetközi védelem, termékoltalom alá Európában már számtalan élelmiszer került, Magyarországról egyetlen egy termék, a kiskunsági Rendek família mangalicakolbásza.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fotó: Sári Zsolt

A Slow Food-os éttermek még nem honosodtak meg Magyarországon, de a szellemiség egyre több helyen jelen van, így a Balatonnál is. Nagy kedvencem a balatonszemesi Kistücsök. Olyan ez, mint egy modern múzeum: örökséget őriz, és azt a legmodernebb technikákkal közvetíti. A gasztronómiai hagyományaink is ilyenek, nem lehet egy az egyben ugyanazt nyújtani, hiszen változik a világ, de az alapjainkat nem kell kidobni az ablakon. Ezt a harmóniát találhatja meg az ember a Skanzenben, és ezt találtam meg a Kistücsökben. Remélem senki nem érzi merésznek az összehasonlítást, még akkor sem, ha két teljesen más „intézményről” van szó. A Kistücsökben a legmodernebb konyha technológia találkozik a kreativitással, a hagyományos receptúrákkal, és a személyzet klasszikus tudásával, ahol még/már tudnak bort ajánlani az ételhez.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Forrás: www.kistucsok.hu

 

Gundel Károly jutott eszembe most újra, amikor kijöttem a Kistücsökből. Párhuzamot húztam a száz esztendővel ezelőtti világgal. Az akkori magyar vendéglátás fejlődése, a mai éttermek öröksége. Hogy mi volt a Gundel titka? Ő ezt nyilatkozta 60. születésnapján: „Az első és legfontosabb: a vendégnek mindig igaza van, és a második: minden panaszt meg kell hallgatni, és ki kell vizsgálni. A személyzettől pedig megkövetelni a lehető legtöbbet, de ugyanakkor megadni neki mindent, ami jogos és megadható. Az üzleti vonalvezetést illetően: nem akartam gyorsan szerezni, máról holnapra meggazdagodni, előbb az üzlet hírnevének megalapozását tartottam szem előtt. Nem szereztem nagy vagyont, de népes családot sikerült felnevelnem és New Yorktól Sanghaion és Kalkuttán át Sidneyig a világ minden égtája felé szétszóródott tanítványaim ezeknek az elveknek szereztek megbecsülést.” A magyar konyha legfontosabb feladatának pedig a következőket határozta meg: „Folytatni, amit apáink elkezdtek. Továbbfejleszteni a népi konyha átalakítását. És a békeévekre való felkészülést. A háború után az idegenforgalom ugrásszerűen fog emelkedni és ez magával hozza a vendéglátóipar jelentőségének megnövekedését. Számítok arra is, hogy a hazai táplálkozási ételrend megváltozik. A nők elhelyezkedése és a cselédkérdés súlyosbodása következtében még inkább az ipari frontra tolódik az étkezés.” Gondolatai, mintha az ezredfordulón is igazak lennének, megszívlelendőek és követendőek…

2 komment

Amikor a kurátor nincs a múzeumban

2011.07.03. 10:44 :: skanzenkurátor

 Az elmúlt napokat nem a múzeumban töltöttem. A néprajzos muzeológus munkájának egyik izgalmas része az a kutatómunka, amit "terepen" tölt az ember. Ezen a héten fiatal kollégáimmal és egyetemi hallgatókkal a tolna megyei Gerjenben végeztünk néprajzi kutatásokat. Lassan egy évtizede született meg a Szabadtéri Néprajzi Múzeum fejlesztési koncepciójának egyik markáns eleme, a 20. századi falu épületegyüttes terve. Eleinte a múzeumon belül is meglepő volt, hogy egy szabadtéri múzeum a 20. századot, az elmúlt évtizedek változásait is be akarja mutatni. A múzeum a társadalmi, a térbeli és az időbeli bemutatás tágításával az európai trendeknek megfelelően nyitja ki kapuit. Ebbe a koncepcióba illeszkedik a múzeum 20. századi épületegyüttesének terve, amelyhez 2005-ben egy kutatási koncepció is született. Ezt a kutatási programot támogatja az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alap), ennek a támogatásnak a segítségével szervezünk kutatótáborokat. Az elmúlt években  Ebesen, Erdőhorvátiban, Káváson, Gellénházán és Gerjenben végeztünk kutatásokat. 

A kutatási programmal eleget kívánunk tenni annak a célkitűzésünknek, hogy a közelmúlt és a jelenkor változásainak dokumentálását is elvégezzük. A magyar szabadtéri múzeumok ugyanis létrejöttük óta küzdenek azzal a tudományos problémával, hogy kutatásaik és a bemutatás időhatára hol végződjék. Negyven esztendővel ezelőtt, amikor kikristályosodott a Szabadtéri Néprajzi Múzeum telepítési terve, elődeink úgy vélték, hogy a 20. század fordulójáig célszerű követni és a kiállításainkban bemutatni a népi építészetet és a paraszti lakáskultúrát. Azonban azóta bebizonyosodott, hogy bár a paraszti kultúra klasszikus értelemben vett korszaka az I. világháborúval lezárult, nem mondhatunk le az azt követő korszakok gazdasági és társadalmi változásainak dokumentálásáról, és múzeumi kiállításokon történő bemutatásáról. Különösen fontos figyelmet szentelnünk a legutóbbi évtizedek változásainak néprajzi vizsgálatára, amely mindezidáig teljes egészében kimaradt az intézmény tudományos kutatási terveiből. Az újabb adatfelvételek, további gyűjtések nemcsak a mai múzeumban őrzött anyag kiegészítését szolgálják, hanem hozzásegítenek a jelenkori népi építészeti és életmódbeli változások megfelelő mélységű felméréséhez is, hozzájárulnak a modernizáció előrehaladásának dokumentálásához, s lehetőséget teremtenek hagyományos formák továbbélési törvényszerűségeinek megértéséhez.

A 20. századi falusi, vidéki építészet alapvetően már eltér a klasszikus népi építészeti megoldásoktól. A különböző típustervek, majd az egységes épülettervek alapján felépített lakóházak még is mutatnak mind regionális, mind funkcionális különbségeket. A FAKSZ, az ONCSA, az OHÉSZ, és a FAGI tervek alapján felépített lakóházak egységes utcaképet, település részeket hoztak létre az 1920-as és 50-es évek között. Az újonnan épített lakóházak infrastruktúrása modernizációs példát adott a teleülésen lakóknak, a korábban épített lakóházak modernizációjának modelljei lettek. A mosókonyha, a fürdőszoba megjelenése, az új anyagok használata is folyamatosan terjedt a példák alapján.

Újabb nagy változást jelentett a kockaházak megjelenése, és elterjedése. A hatvanas és hetvenes években a falvak építészetét, utcaképét meghatározó épülettípus a kockaház lett, amely teljes egészében mellőzte a korábbi építészeti hagyományokat, helyi stílusokat, típusokat. Az úgynevezett kockaházak mára településkép meghatározó épületekké váltak. A nagy alapterületű (általában szoba-konyha-szoba-kamra-fürdőszoba-wc beosztású) teraszos, gyakran alápincézett, sátortetős épületek már téglából épültek. Ezek néprajzi vizsgálata máig nem történt meg. A kockaházak építése az épületanyag felhasználásában is változásokat eredményezett, általánossá vált a szilárd –beton- alapozás, a földfalak aránya a nyolcvanas évekre 2% körüli értékre csökkent, ezzel párhuzamosan pedig a téglafalak aránya ugrásszerűen megnőtt, a tetőfedés során pedig a gyári cserép vált általánossá.

Az új épülettípusok, a modernizáció, és a technikai fejlődés eredményeként új tárgyak, eszközök jelentek meg a tárgyi kultúrában, amelyek az életmódra is hatással voltak: elég, ha itt csak az elektromos gépekre, a vízvezetékre, a fűtéskorszerűsítésekre gondolunk. Ezek változásokat eredményeztek a lakáskultúrában, a táplálkozáskultúrában, de a szabadidő-felhasználásban is.

Az elvégzendő kutatási feladatok között kiemelt jelentősége van a települések táji, ökológiai adottságainak, a környezet-átalakítási tevékenységnek, a környezet természetes és mesterséges változásainak.

Gerjenben immár másodszor jártunk, 2009-ben voltunk először a faluban, és idén lehetőségünk volt a kutatások folytatására. Ez alkalommal is interjúkat, épületfelméréseket készítettünk, amelyeket természetesen fotódokumentációkkal egészítettünk ki. A legfontosabb témáink a helyi építészet, és a lakáskultúra változása és modernizációja; a gazdálkodás átalakulása; a fiatalok életmódja; a halászat; a kisegyházak jelenléte. 

 Jelentős problémaként jelent meg az elmúlt évtizedekben, hogy a néprajztudomány és benne a néprajzi muzeológia is úgy tekintett a hagyományra, mint egyfajta időtlen, primitív kultúra maradványára. A folyamatokat és a változásokat a kutatók nem vették figyelembe. Nem beszélve arról, hogy az utolsó évtizedek fejlődése sem lett bemutatva, vagy felkutatva. A szabadtéri múzeumok számára az egyik lehetséges kiút volt az új stratégiák kialakítása. Ez jelent meg több skanzen új tudományos, kutatási és kiállítási koncepciójában is. Nyitni kellett mind földrajzi, mind társadalmi, mind idősíkban. Szükségszerűnek bizonyult, hogy ne csak az egyes tájegységek közti különbségeket mutassuk be, hanem az egyes időszakok fejlődését is, hogy rávilágítsunk a rurális társadalomban végbe ment változásokra és jelentősebb fordulópontokra, egészen napjainkig. Ebbe a struktúrába illeszkedik az OTKA kutatásunk (A rurális építészet, lakáskultúra és életmód a 20. században), amelyről a későbbiekben még több alkalommal fogok írni.

 

 

Szólj hozzá!

Élet a megnyitó után

2011.06.09. 11:23 :: skanzenkurátor

A  kiállítás megnyitása után a látványtervezővel és a kivitelezővel körbejártuk a kiállítást, és néhány kisebb javítást elvégeztünk, hogy valóban minden a helyén legyen, minden információ megjelenjen. Sok bizonytalanság volt a technikai eszközök körül, hiszen a legtöbb csak a megnyitó előtt készült el és került be a kiállításba. Néhány ezek közül, még soha nem szerepelt skanzenes kiállításban (de de más magyarországi példákra sem emlékszem). Elkészült a Kárpár-medence méretarányos domborzati térképe. Ennek különlegessége, hogy azzal a technikával faragta ki egy esztergagép, amivel a vitorlás hajók oldalát is készítik. Erre a makettre vetítjük rá a magyar vasúthálózat kialakulásának történetét, egy szép számítógépes installáció segítségével.

 

 A számítógépes installáció. Fotó: Deim Péter

 A galéria szinten egy "testérzékeny" (copyright Égő Áron) monitor segítségével mutatjuk be a MÁV "növekvő ház" típusterveit, az I. - IV. osztályú állomásépületek változatait, és a ma is álló épületek állapotát: van köztük szépen felújított, felismerhetetlenségig átépített, és enyészetnek indult egyaránt. A program egy kinect segítségével kelti életre az épületeket. Itt igazán megszabadulhatsz a technika béklyóitól, elengedheted magad, kötöttségek nélkül, a tested (a kezeid) mozgásával irányíthatod az épületeket és a fotókat.

 A kinect program. Fotó: Deim Péter

Aki egy kis nyugalomra vágyik, az a vasutas moziban nézheti meg a korabeli filmhíradók vasúttal kapcsolatos részleteit, kiderül, hogy mi történt, ha méteres hó borította be a pályát, milyen változásokat jelentett az új menesztő tábla bevezetése.De nevethetünk Bendegúz és Szabó bakter történetének egy-két részletén is. A harmadik szinten pedig babzsákfotelokban élvezhetjük a mozdonyablakból látott természeti és épített környezetet: kisfilmet készítettünk arról, hogy mit látnak a mozdonyvezetők munka közben.

A mozgóképek, a számítógépes installáció mellett több száz korabeli fotó segítségével mutatjuk meg a vasút fénykorát, a vidék modernizációját. Célunk volt, hogy a kiválasztott műtárgyak erősítsék a kiállítás üzenetét. A kevesebb, néha több - vallom  a kiállítás rendezés során is. Vannak egységek, ahol csak egy-egy tárgy viszi tovább az üzenetet, például akkor, amikor a vonaton utazókat mutatom be, a tanuló, a piacozó, a summás, az ingázó munkás, a katona, a migráns, a turista utazóládája, táskája, kosara és bőröndje jelképezi az egykori utasokat. Más esetben, a tömeghatást  egy tárgy több típusa, változata jeleníti meg (kosarak, thonet szék, óra, lámpa), vagy éppen egy-egy vasutas élettörténetét, saját fotóik, és irataik segítségével rekonstruáltuk.

 Az utazók és táskáik, bőröndjeik. Fotó: Deim Péter

 A kiállítás folyamatos ellenőrzése (minden a helyén van és működik, megfelelő a páratartalom, a hőmérséklet és a fényerő) mellett tárlatvezetéseket is gyakran tartok a kiállításba, tv- és rádióinterjúk viszik hírét az anyagnak, és bízom benn, hogy a látogatók -ahogy a vendégkönyvi bejegyzések mutatják- szeretik és értik is a kiállítást.

 

 

 

 

 

3 komment

Megnyitva

2011.05.27. 18:10 :: skanzenkurátor

 Az elmúlt napokban sajnos nem jelentkeztem, pedig annyi minden történt. Ma délelőtt megnyílt a kiállítás. Köszönet mindenkinek! Nagyszerű munka volt. Elfáradtam, az elmúlt éjszakát a Magtárban töltöttük, építettük a kiállítást, és elkészült! Ne haragudjatok, most semmi máshoz nincs erőm, csak annyira, hogy megköszönjem mindenkinek, hihetetlen jó és izgalmas volt ezen a kiállításon dolgozni. A hétvégén Vasutas hétvége a Skanzenben: mindenkit szeretettel várunk! Én ott leszek, és jónéhány izgalmas meglepetéssel is készülünk!

Szólj hozzá!