Hosszú egyeztetés, többszöri telefonálás, bizonytalan, hogy ki mikor ér rá fogadni bennünket, végül kialakul a program, megnyugszunk minden a tervek szerint alakul. Lesz tanya látogatás Gyula bácsinál, felkeressük az iskolát Colonel du Graty szomszédságában és tárgyakat is megyünk nézni a „lengyelhez”. Aztán elkezd esni az eső és borul a program. A Villa Angela környéki tanyákra, sőt a város külső negyedeibe is földutak vezetnek, amik eső után napokig járhatatlanná válnak személyautóval. A tanyán élők ezért még ma is tartanak lovakat és azzal közlekednek akár a városban is.

Az esőt követő harmadik napon végül kocsiban ülünk és du Graty felé tartunk egy poros földúton. Az út mentén napraforgó és gyapotföldek. A gyapot még kicsi, a "vattaszedés" ideje még messze van (jövő májusra érik be). Sofőrünk a félig olasz származású Chacho útjelző táblák nélkül is magabiztosan közlekedik a tanyák világában.

Húsz percig utazunk az aszfalt simaságú föld utakon gyér forgalomban. Az iskolát nagy megdöbbenésünkre egy indián család „vigyázza”, mindenhol pusztulás, kosz. A termek teljesen kiürítve, itt-ott már omladozik a mennyezet, a gangon fém hordóban fadarabok füstölögnek. Lehet, hogy a régi iskolapad darabjai azok, amik megvásárlása okán jöttünk. Lehangoló a látvány. Zsolt még emlékszik, milyen volt két éve, meg is írta akkori élményeit, ahol a fotókon még láthatóak a keresett tárgyak is.

Néhány nap múlva Bözsi néninél a képek nézegetése közben elő kerül egy kép az iskoláról a régi szép időkből. A pusztulás visszafordíthatatlan, már a magyar közösség is lemondott az épületről.

Elkeseredünk. Néha elérhetetlennek tűnik a cél, hogy korabeli tárgyakkal rendezzük be a megvásárolt Pajor tanyát és képet adjunk a kivándorolt magyarok mindennapjairól. A visszafelé úton az autó ékszíja feladja a szolgálatot, így betérünk du Graty-ba a Magyar Egyesülethez. A repülőgép hangárra emlékeztető óriási épületben, tartják a rendezvényeiket, a néptánc próbákat vagy a magyar iskola óráit. Az egyik helyiségben rábukkanunk a magyar korona hungarocellből készült "másolatára" (ünnepi alkalmakon, felvonulásokon szokták használni) és megalkuszunk rá. Párták kerülnek még a gyűjteményünkbe a helyi magyar néptánc csoport viseleti darabjaiból. Megörökítjük az öltözőben sorakozó stilizált népviseleteket is. Újra visszatér belénk az optimizmus, hiszen olyasmit találtunk és szereztünk meg, ami a ma itt élő negyedik, ötödik generáció számára fejezi ki a magyarságot.